Századok – 1991

Történeti irodalom - Kosztolnyik Z. J.: From Coloman the Learned to Béla III. (1095–1196) Hungarian domestic policies and their impact upon foreign affairs (Ism.: Makk Ferenc–Petrovics Iván) I–II/158

159 TÖRTÉNETI I RODAI Χ)M ban utalnunk kell arra, hogy egyrészt ma már bizonyított tény: a normann feleségnek korábban tulajdonított név (Buzilla) a latin szöveg rossz olvasatának következménye csupán; másrészt semmi sem indokolja azt, hogy a krónika 1101-es adatával szemben a király fiainak születését 1098-ra datáljuk. Nagyon eredeti a szerző azon véleménye, miszerint Kálmán 1098 táján azért fogadta el a dózse békeajánlatát, mert nem akart túlságosan hamar segítséget kérni Velence ellen normann apósától. Úgy hisszük: itt sokkal inkább arról volt szó, hogy 1098-ra tehető Álmos herceg első puccskísérlete, és emiatt kellett az Adrián Kálmánnak kompromisszumos békét kötnie a dózséval. Az 1099-es oroszországi hadjárat után a szerző visszatér a horvát-dalmát események tárgyalására. Úgy látja: Dalmácia elfoglalását megelőzte a magyar-bizánci szövetség létrejötte (bár ennek lehetséges dátumát nem adja meg), mégsem hangoztatja azt, hogy Kálmán számára éppen 3 bizánci császárral kötött szövetség tette lehetővé a dalmát városok megszerzését. Nem tartjuk elfogadhatónak Kosztolnyik azon állítását, hogy ti. a dalmát területek elfoglalásával a magyar királynak semmi más célja nem volt, mint Velence bosszantása. Sajnálatos, hogy a szerző Kálmán tevékeny részvételét az 1107-08-as bizánci-normann háborúban nem hozza összefüggésbe a korábbi magyar-bizánci szövetségkötéssel. Kosztolnyik erőteljesen hangsúlyozza Kálmán király pápapárti politikáját a törvényhozásban is. Véleménye szerint a magyar uralkodó pápapártisága abból fakadt, hogy Kálmán eredetileg püspök volt. Nem tagadva ennek a mozzanatnak komoly jelentőségét, utalnunk kell arra, hogy Kálmán magatartását az egyházhoz és a Rómához való viszony dolgában nagymértékben befolyásolta riválisának, Álmos hercegnek császárbarátsága. EtTŐl az összefüggésről Kosztolnyik nem tesz említést. Az sem igazolható, hogy az investitura jogáról való lemondásakor Kálmánt, az egykori püspököt csak a Szentszék iránti szeretet vezérelte volna, amint ezt Kosztolnyik állítja. Azt viszont helyesen veszi észre, hogy Kálmán magát tudatosan Szent István — és nem Szent László — politikája folytatójának tekintette. Foglalkozik Kálmán és Álmos trónharcával is, és jól látja, hogy Álmosnak jelentős társadalmi bázisa volt. Kosztolnyik szerint 1106-ra tehető Álmos megfosztása a hercegségtől, és 1112- ben történt a herceg megvakítása. A Kálmán uralkodásáról adott kép megrajzolása után összegző értékelést ad a királyról, amelyben legfőbb pozitívumokként a törvényhozást, a nyitrai püspökség felállítását, az adriai hódítást és a gazdaságpolitikát emeli ki. Nem tesz azonban említést arról, hogy Kálmán uralkodása jelentős mértékben hozzájárult a feudális viszonyok, a magántulajdon, a királyi hatalom és az államapparátus megerősítéséhez. Külön fejezet foglalkozik II. István uralmával. Kosztolnyiknak rendkívül rossz a véleménye Kálmán fiáról. II. Istvánt jelentéktelen figurának tartja, aki gyenge jellemű, határozatlan, paranoid, tekintélynélküli és kegyetlenségre hajlamos király volt. Nem szól azonban arról, hogy a fiatal uralkodó magatartását milyen nagymértékben befolyásolta és behatárolta nagyúri környezete és az apjától örökölt problémák tömege. A cseh tárgyalások kudarcáért II. István felelőtlenségét kárhoztatja, s nem vesz tudomást arról, hogy a cseh forrás a véres eseményekért egyértelműen a királyi tanács előkelőit okolja. Elfogadható azonban az az érvelése, hogy a tervezett cseh-magyar békekötés lett volna hivatott politikailag nyugatról fedezni a királyságot a dalmát háború idejére. Feltehetően a II. Istvánnal szembeni ellenszenve az oka annak, hogy úgy állítja be Kosztolnyik az eseményekot, mintha a dalmáciai háború teljes egészében II. István uralkodása alatt játszódott volna le, holott Velence első nagy támadása még Kálmán idejében (1115) történt. 1123 kapcsán következetesen — és félreértést okozva — kijevi hadjáratról beszél, noha az események a volhiniai Vlagyimir váránál játszódtak le. Érdekes ötlete a szerzőnek az, hogy szerinte 1123-ban a magyar főurak azért nem támogatták a hadjárat folytatását, mert ők Dalmáciát akarták visszaszerezni, és ezért el akarták kerülni a kétfrontos harcot. Ezt követően részletesen ismerteti a II. István alatti magyar-bizánci összecsapások történetét. Ezzel kapcsolatban két kifogásunkat említjük meg. Az egyik: a konfliktus okai között a szerző nem utal a meglevő gazdasági-kereskedelmi ellentétekre, a másik pedig az, hogy általában nem adja meg az események időpontját, ahol ad időpontot, ott viszont gyakran téved. így pl. a magyar-bizánci békekötés nem 1130-ban, hanem 1129 őszén volt az újabb kutatások szerint. II. Béla története ugyancsak részletesen szerepel a monográfiában. Kosztolnyik azt az álláspontot fogadja el, amely úgy véli: apjával együtt Vak Béla herceg is Bizáncba menekült, ott is nősült meg, majd a magyar-bizánci békekötés tette lehetővé számára azt, hogy visszajöjjön Magyarországra. Mi azt tartjuk, hogy a mérvadó források ezt a koncepciót nem támasztják alá. Azt sem látjuk bizonyítottnak, hogy II. István azért tette volna meg örökösének Vak Bélát, mert ily módon akarta irritálni a főurakat. Kosztolnyik behatóan foglalkozik II. Bélának a trón megtartásáért folytatott küzdelmével. Ε harc fontos szakaszaiként ábrázolja az aradi országos gyűlést, a Sajó menti királyi tanácskozást és Borisz herceg katonai vereségét. Jól mutatja be: a vak király sikeres külpolitikával megakadályozta, hogy Borisz újból felléphessen ellene. A