Századok – 1990

Tanulmányok - Gergely Jenő: A politikai katolicizmus átrendeződése a bethleni konszolidáció első felében (1923–1926) V–VI/670

A POLITIKAI KATOLICIZMUS 1923 ÉS 1926 KÖZÖTT 693 A másik fél, Haller programja az alkalmazkodást és pozíciófeladást mutatja. „Azt kérdezik, hogy vajon kormánypártiak leszünk-e, vagy ellenzékiek. Ez előttünk teljesen mellékes. Csak az a fontos, hogy egyesítsük azokat az erőket, amelyek a keresztény ideálokért akarnak harcolni. Ez a tábor egyszer ellenzéki, egyszer kormánypárti lesz. Mindig aszerint, hogy mit csinál a kormány azokkal az ideálokkal, amelyekért mi harcolunk."5

3

A két párt szoros együttműködésének bejelentésére az évi (XVII.) Katolikus Nagygyűlés keretében került sor, ezzel is hangsúlyozták az egyetemes katolicizmushoz való tartozását. Ugyanakkor a keresztényszocialista párt tagjai még mindig ragaszkodtak hozzá, hogy a fúzióról majd csak a decemberi pártkongreszszusuk dönthet.5

4 A „szoros pártszövetség" létrehozása azzal a következménnyel járt, hogy 1925. november-december folyamán a nemzetgyűlésben a keresztényszocialista képviselők valamennyi törvényjavaslatot elfogadták, tehát gyakorlatilag kormánytámogató pozíciót foglaltak el. A kormánytámogatástól azonban a párt egyes vezetői idegenkedtek. „A keresztényszocialista pártban igen erős ellenzéke van a szövetkezésnek — írta a keresztény szakszervezetek központi közlönye —, mert attól tartanak, hogy minden ily természetű funkció a cselekvési szabadság rovására lenne, és károsan befolyásolná a pártot és a szakszervezeteket a szervezési munkájában..."5

5

A keresztényszocialista mozgalmon belül a szakszervezeti szárny, a szindikalisták, Toblerék ellenezték a szoros pártszövetséget, még inkább a fúziót, és joggal tartottak attól, hogy elveszítik a relatív mozgásterüket. A konzervatív kormánytámogató politikának való alárendelődés tovább rontja pozíciókat a szociáldemokratákkal való harcban. Velük szemben viszont a gyökerüket vesztett, új elhelyezkedést kereső volt kurzus- keresztényszocialisták, elsősorban Haller és Szabó csoportja voltak a hívei a fúziónak, mert így bizonyos pozícióik megőrzésében reménykedhettek. A leendő párt és a püspöki kar viszonyát az 1925. október 14-i püspökkari konferencián tisztázták. Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter és Ernszt Sándor prelátus előzetesen bejelentették Csernoch hercegprímásnak, hogy egy „katolikus pártalap" létesítéséről előterjesztést kívánnak tenni. A prímás engedélyt adott nekik, hogy az indítványt a püspöki kar előtt személyesen is előadhassák. Végül Klebelsberg nem tudott személyesen megjelenni, hanem Emsztet bízta meg az ügy előadásával.5

6

A jegyzőkönyv szerint „Ernszt Sándor prelátus, kanonok meghívásra megjelenik a püspöki kar tagjai előtt, s előadja a következő kérelmét: A magyar nagyjavadalmasok a néhai néppártot rendes évi segélyben részesítették. A proletárdiktatúra után a keresztény nemzeti pártok nem vették igénybe a magyar nagyjavadalmasok anyagi támogatását, mert más forrásokból sikerült az 1920. és 1922. évi választások költségeit előteremteni. Most azonban a Keresztény Nemzeti Gazdasági Párt anyagi forrásai anynyira elapadtak, hogy a magyar nagyjavadalmasok áldozatkészségéhez kénytelen fordulni. Kéri évi 100 ezer aranykoronának megszavazását. A párt önmagát a néppárt utódjának tartja, s a nagyjavadalmasok támogatására méltónak óhajt bizonyulni. Mi-53

Népakarat, 1925. október 8. 54

ÖHHStA NPA/L. Ö. Kart. 18. Bp. 15.9074/13-1925. október 16.; Népakarat, 1925. október 18. 55

Szakszervezeti Élet, 1925. október 18. 56

EPL Ppki jkv. 1925. október 18.