Századok – 1990

Tanulmányok - Pritz Pál: A fajvédők külpolitikai nézetei (1918–1936) V–VI/617

A FAJVÉDŐK KÜLPOLITIKÁJA 631 dalom elzárt bennünket a külföldi országoktól. A békedelegáció 400 év óta — néhány kivételtől eltekintve — első ízben képviselt kizárólag magyar érdekeket. Az a tapasztalat, hogy minél inkább megismernek bennünket, annál nagyobb lesz a rokonszenv. Ε meglehetősen vitatható állítását a békedelegáció szereplésével „igazolja". „A magyar delegáció neuilly-i időzésének, Apponyi Albert feledhetetlen fellépésének a legfelsőbb tanács előtt, úgy társadalmi, mint gazdasági és politikai tekintetben tényleges és örvendetes sikerei voltak. Először természetszerűleg a társadalom köreiben állott be változás velük szemben. Azután kifejlődött a rólunk alkotott nézeteknek ez a revíziója a gazdasági és politikai körök felfogásában is." Nem lehet kétséges, hogy a külügyminiszter — aki a békedelegáció fődelegátusa volt, s így saját munkájáról is hízelgő mérleget von — ugyancsak elrugaszkodott ezzel a miősítéssel a valóságtól. Nyilván Csáky szemei előtt a Paléologue-féle kísérlet eseményei lebegtek — magyar részről ebben az akcióban neki valóban kimagaslóan fontos szerepe volt —, ám e kísérlet kudarca is jelzi, hogy itt mennyire elrajzolja a külügyminiszter az arányokat. Tehát úgy harcol egy másfajta szélsőség ellen, hogy maga szintén egy másik szélsőség felé tolódik el. Amikor 1920 elején a magyar békefeltételek a maguk szinte elképesztő ridegségükben napvilágot láttak, akkor Ulain Ferenc a Szózatban az egyébként is felpaprikázott magyar közhangulatot végletesen felkorbácsoló írást jelentetett meg január 21-én. Ebben a hangsúlyt arra helyezte, hogy az új határvonal „dilettánsok" műve. „Ezekkel tárgyaljunk tovább? Nem. Nem! Isten óvjon tőle! Szatóccsal tárgyalni nem úrnak, hanem cigánynak való dolog!" így természetesen egyben azt is javasolja, hogy a párizsi tárgyalóasztalnak teljesen fordítsanak hátat, és az ellenszegülést kozmikussá transzformálja: „Kapjuk föl inkább azt a párizsi papirost, tépjük millió darabra szét, és hajítsuk olyan erővel a kosárba, hogy minden forgáccsá szakadjon köröskörül, és egy pillanatra megrendüljön belé a világ!" Csáky ezzel a teljesen irreális, félrevezető felfogással harcol, ez ellen hangsúlyozza egy józan, tárgyilagos sajtópolitika fontosságát. Ám az olyan beállítással, amely azt sugallja, hogy a hivatalos politika eredményes, holott a tények ezt aligha igazolták, nem erősítette, hanem gyengítette a mindennapi realitásokkal számot vető (egyébként nyilvánvalóan helyes) szemlélet elfogadásának esélyeit. A kisantant megalakulásáról mondott szavai sem erősíthették álláspontjának hitelét. Ő ugyanis így ír: „ha magunkba szállunk és őszinték vagyunk, akkor meg kell állapítanunk, hogy ennek a szövetségnek a megalakulását megmagyarázza, és érthetővé teszi az az üres, de hangos, céltalan, de káros fenyegetődzés, amelyet közvéleményünk egy része — sajnos éppen a leghangosabb (ti. a fajvédők — P. P.) — ez utóbbi hónapokban hallatott". Nyilvánvaló, hogy sok igazság volt ezekben a szavakban, mert a szélsőnacionalista tábor csapta zaj valóban abba az irányba hatott, hogy a győztes szomszédok az egymással való összefogás révén keressenek nagyobb biztonságot a magyar revindikációval szemben. A kisantant — pontosabban ekkor még csupán a csehszlovák-jugoszláv szövetség — létrejöttének legfőbb oka maga a trianoni békeszerződéssel szentesített, mérhetetlen igazságtalanságai miatt tartós nyugalmat nem ígérő status quo megabroncsolására irányuló törekvés volt. Nem lehet kizárni, sőt, inkább azt kell feltételezni, hogy Csákynak is ez volt a felfogása, gondolatmenetét pedig propagandisztikus célból formálta ekképpen, hogy a fajvédő-