Századok – 1990

Tanulmányok - Pritz Pál: A fajvédők külpolitikai nézetei (1918–1936) V–VI/617

Pritz Pál A FAJVÉDŐK KÜLPOLITIKAI NÉZETEI (1918-1936) * Tárgyunk előadása rögvest beleütközik abba a problémába, hogy kik is voltak a fajvédők, merre húzódtak táboruk határai. A történeti szakirodalomban gyakran használt kifejezésről van szó, a kifejezés pontos tartalmának meghatározására ellenben — úgy véljük — mindeddig nem került sor. Nem ritkán tapasztalhatjuk, hogy a Gömbös-csoport és a fajvédők közé azonosságjel, egyenlőségjel kerül. Ez természetesen korántsem logikátlan eljárás, hiszen a fajvédők irányzatának valóban Gömbös Gyula volt a legmarkánsabb alakja, ő volt a Magyar Nemzeti Függetlenség Párt — vagyis közismert nevén: a Fajvédő Párt — vezére. Ha azonban a dolgokat közelebbről szemügyre vesszük, akkor látnunk kell a nem lényegtelen különbségeket. Az egyik az, hogy a fajvédő irányzat gyorsabban formálódott ki, mint Gömbös Gyula általánosan elismert vezéri pozíciója. Másfelől ez az irányzat még akkor is tovább él, amikor Gömbös a pártot 1928-ban feloszlatja, és visszatér a kormánypártba. Az 1918 őszén kirobbant polgári demokratikus forradalom nem csupán társadalomátalakító programja miatt került szembe a régi rend híveivel, hanem azért is, mert nem tudta megakadályozni a magyarság, illetve a nemzetiségek lakta hatalmas területek elszakadását, a történelmi Magyarország felbomlását. A frontokról hazaözönlő katonák leszerelése ugyan a polgári rendszer elemi önvédelmi reakciója volt, mégis az utcákon céltalanul bolyongó, hosszú-hosszú, sokszor éjszakákba nyúló beszélgetések után is az új világba belenyugodni nem tudó katonatisztek — zömükben a társadalom középső osztályának tagjai — egyre ingerültebben, mind több ellenszegüléssel figyelték a forradalom radikalizálódásának jeleit, hallgatták a csehek és románok benyomulásáról, a francia haderő védelme alatt magyar területeket elfoglaló délszláv állam megszerveződéséről szóló híreket. Úgy látták, hogy a magyar nemzetet, amelyet történelmileg kialakult „fajként" értelmeztek, a forradalom nemcsak nem képes, de nem is akarja megvédeni. Még inkább szemben álltak az 1919 márciusában győzedelmeskedő Tanácsköztársasággal, mert egyrészt az magának a polgári rendnek a felszámolását is jelentette, másrészt pedig vezetésében jelentős arányt képviseltek olyan személyek, akiket ők pusztán származásuk miatt — függetlenül attól, hogy asszimilálódtak, magyarnak érezték és vallották magukat — nem voltak hajlandók magyarnak elismerni. Köszönettel tartozom Kónya Sándornak, aki a Szózat politikai tárgyú cikkeit tartalmazó gyűjteményét rendelkezésemre bocsátotta, valamint Farkas Ildikónak, aki az anyaggyűjtés kiegészítésében volt segítségemre.