Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

FIGYELŐ 505 A cári rendszer elleni megmozdulások a felszínen a megelőző évtizedek különféle politikai irányzataitól irányítva törtek ki. A mélységben azonban súlyos és nagyarányú éhínség-lázadások és engedetlenségi mozgalmak kavarogtak. S csak természetes, hogy minél erősebb lett a forradalom, mennél inkább összeomlott a régi rend, annál súlyosabb lett a helyzet, hiszen most már a megelőző és továbbra is ható tényezők mellé újabb is járult: a forradalmi helyzet anarchiája. 1917-ben Oroszországban (s majd később Magyarországon és Németországban is) a modern háborúk történetében egyedülálló helyzet keletkezett: a katonák fegyvereik megtartásával tértek haza. Különösen Oroszországban volt ennek óriási jelentősége, hiszen a cári birodalomban, a vidéken a rendőri szervek aránylag gyengék voltak. A közrendet a jobbágyfelszabaítás után a faluközösség tartotta fenn, s az ország nagy része 1917-ben gyakorlatilag faluközösségek halmazára bomlott fel. Az anarchikus helyzetben megszűntek az önellátáson túlmenő gazdasági folyamatok. A cári kormányzat által bevezetett rekvirálás rendszerét rövidesen a különféle politikai irányzatok, helyi hatalmak rekvirálásai váltották fel. A legszélsőségesebb variánst utólag hadikommunizmussá nemesítették, de ez nem változtat a lényegen: Oroszországban teljes káosz uralkodott el, amelyet végül, több éves véres polgárháború árán a bolsevikok fékeztek meg. A bolsevikokat az segítette hatalomra, hogy szétrobbantották a nagybirtokokat, s ezzel a társadalom abszolút túlsúlyban lévő legnagyobb osztályával csupán tulajdonképpen másodlagos kérdésekben kerültek szembe. Amikor a rekvirálás, a falu kirablása meszűnt, fokozatosan megszilárdulhatott a forradalom. A faluközösségekre hullott birodalom végül a bolsevikoké lehetett, éppen a faluközösségek nagyfokú politikai közömbössége következtében. De ez a helyzet nem tarthatott sokáig, csupán addig, amíg ismét helyre nem álltak a hagyományos gazdasági kapcsolatok falu és város, mezőgazdaság és ipar, más szóval a faluközösségek és a rajtuk kívüli világ között. Abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, működésbe léphettek (volna) a hagyományos társadalmi és politikai erők, amelyek sok esetben egyenként is, de együttesen mindenképpen sokszorosan erősebbek voltak, mint a bolsevikok pártja. A bolsevikok tehát az 1917-es forradalmakban csupán az egyik, s nem is a legerősebb irányzat volt. Szerencséjükre azonban a forradalmi mozgalmak olyan mértékben szétdarabolódtak, s olyan erősen jelentkeztek a cári rendszer felbomlása után az évszázadosán, olykor több évszázadon át elfojtott nemzeti törekvések, hogy ezek a különféle politikai irányzatok végül is paralizálták egymást. A bolsevikok egyike voltak azon kevés politikai áramlatnak, amely nemzetek fölötti volt, s ez sokban hozzájárult a végső győzelmükhöz. Nem is a győzelem volt igazán az érdekes, hanem az, ami utána következett. 2. Máig vitatkoznak a történetírók azon, mekkora lehetett a bolsevikok pártja 1917-ben. Többféle szám is kering a köztudatban. Ha a legnagyobbat vesszük, akkor is olyan elenyésző a párt aktív híveinek száma, hogy elképzelhetetlen lett volna a hagyományos módszerekkel kormányozni a több mint százmilliós országot. A polgárháborúban aratott győzelem még nem volt elég a fennmaradáshoz, ezt nyilván felismerte a párt vezető rétege. A radikális földreform a parasztok többségét jóindulatú semlegességre késztette a bolsevikokkal szemben (föltéve, hogy él-