Századok – 1990

Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487

498 FIGYELŐ számára közvetlenül legfontosabb területen, a Baltikumban. Függetlenül attól, hogy a térség országai hosszabb időn át a cári birodalom részét alkották, egy nyugatról fenyegető támadás esetén ez volt a hagyományos út az előnyomulásra. Nem véletlen, hogy mind a francia-angol tárgyalásokon, majd később a németekkel történő tárgyalásokon is szóba kerültek a térség országai. A cél az volt, hogy a nagyhatalmak biztosítsák a Szovjetunió előjogait, legalább a hadikikötők és néhány szárazföldi támaszpont használatát a szovjet flotta és a szárazföldi és légierő számára. Nyilvánvaló, hogy szerepet játszott az 1920-as lengyel háborúban elszenvedett vereség nyomán elveszett területek visszaszerzésének vágya is, de alighanem csupán perspektivikusan. A külpolitikai helyzet éleződése végül is meg kell, hogy hozza a Szovjetunió számára ezeket az előnyöket — valahogy így gondolkodhattak Moszkvában. Az osztrák Anschluss még nem annyira, tulajdonképpen a müncheni szerződés volt ennek a politikának az első nagy megpróbáltatása. Az a körülmény, hogy a Szovjetuniót teljesen kihagyták a megállapodásból, jelezte, négy európai nagyhatalom közül egyik sem számított a Szovjetunióra, illetve, hogy elképzelhető egy olyan megállapodás, amelynek keretében a németeket a Szovjetunió rovására elégítenék ki. S mindeközben Franciaország és Csehszlovákia a Szovjetunió szövetségese volt. Egyidejűleg Ázsiában is kiéleződött a helyzet, Japán aktív ellenféllé lépett elő, s így Moszkvának a kétfrontos háború lehetőségét is számításba kellett vennie. Az adott helyzetben a Szovjetuniótól nem lehetett zokon venni azt a törekvést, hogy valamelyik irányban kitörjön a körből. A politika nem erkölcsi kérdés, ilyen kiélezett szituációban pedig nem lehetett erkölcsi motívumokat követni. A szovjet külpolitika pontosan ugyanolyan játékot játszott, mint bármelyik partnere, csupán a játéktere volt kisebb. A megegyezés lehetőségét tehát egyik irányban sem lehetett elszalasztani. Ezt a politikát a Szovjetuniónak akkor is vállalnia kellett, ha az hatalmas, máig tartó erkölcsi válságba sodorta az egész baloldali, kommunista mozgalmat. A diplomácia — tágabban: a politika — itt ellentétbe került az ideológiával, mindazzal, amit utóbbi a megelőző két évtizedben hirdetett. Idő sem állt rendelkezésre ahhoz, hogy kellően, vagy akár nem kielégítő módon, de előkészítsék a fordulatot. Az adott helyzetben azonban nem lehetett mást tenni. Sovány vigasz, hogy ideológia és politika a szovjet, s persze a világ kommunista mozgalma számára nem először, nyilvánvalón még sokáig nem is utoljára került feloldhatatlan ellentétbe, s mint ilyen esetekben mindig, az ideológiának kellett engednie. A sztálini külpolitika — véleményem szerint — kihasználta mindazokat a lehetőségeket, amelyeket az alkalom kínált. Müncheni kudarca után (mert hiszen kimaradása a megállapodásból lényegében diplomáciai vereség volt) megkezdte a tapogatózást a németek felé is. Az ideológiai gátak akadályozhatták, de nem tartóztathatták fel ezt a folyamatot, inkább az volt a kérdés, helyesen mérték-e fel a német külpolitika szándékait. Rengeteg az improvizáció szinte az egész időszakban, egészen a szovjet-német meg nem támadási szerződés megkötéséig. A szovjet diplomácia első tapogatózó lépéseit német részről figyelmen kívül hagyták, ha a külügyminisztériumban talán nem is, de a kancellári hivatalban mindenképpen. A XVIII. pártkongresszus beszámolójában azok a kétértelmű mondatok, amelyek-