Századok – 1990
Figyelő - Gunst Péter: Töprengések egy magyar Sztálin-életrajz ürügyén III–IV/487
FIGYELŐ 495 ra, de a stratégia fő kérdéseit ők döntötték el. Hitlernél és Sztálinnál azonban — úgy tűnik — találni is bizonyos érzéket katonai kérdések iránt, különösen Sztálin esetében a politikusnak a stratégiát meghatározni kívánó alapvető igényén túlmenően is. Ebből semmit sem von le az, hogy kimutathatóan követett el hibákat, olykor súlyosakat is. A világtörténelem legjelentősebb hadvezérei, Napóleon, Caesar, Hannibal, vagy a II. világháború számos kiemelkedő hadvezére szintén hibát hibára halmozott mindkét oldalon. A politikusok esetében ezek a hibák szembetűnőbbek, a katonák utólag sokszor rá is játszanak azokra, amint ezt pl. Hitlernél, vagy Churchillnél is tették. Önmagában azonban nem ezek a hibák a döntőek, hanem a politika sikere vagy kudarca. A közvetlenül a forradalom utáni időszak egyik érdekes epizódja a párt első nagy tisztogatási hullámához kötődik. Ez ugyanis Sztálin második feleségét is elsodorta. Igaz, azt sem tudjuk meg a könyvből, mikor nősült Sztálin másodszor, és mi az összefüggés apósa, annak családja és Lenin 1917-es tevékenysége, elsősorban bujkálásának eseményei között. Ennek persze nincs alapvető jelentősége. Nos, ez a tisztogatási hullám elérte Allilujevát, akit 1921 őszén kizártak a pártból. Sztálin közben végezte a dolgát, míg Lenin végül is elérte, hogy az asszonyt visszavegyék a pártba. Ez az epizód bepillantást enged a bolsevik politikusok lelkivilágába, gondolkodásába, s a segítségével talán jobban megértjük a későbbi időszakok szituációit, hogyan történhetett, hogy oly sok vezető személyiség rokonai, olykor a házastársuk ült börtönben, élt száműzetésben (Kalinyin felesége, később Molotov felesége), vagy végeztették ki (pl. Kaganovics testvérét), miközben ezek a vezető politikusok tették a dolgukat, mintha mi sem történt volna. A Lenin halála körüli és utáni küzdelmek során — mint közismert — Sztálin felhasználta Zinovjev és Kamenyev ellentéteit Trockijjal. így tárgyalják az eseményeket a szerzők is. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Zinovjev és Kamenyev nem csupán egyszerű áldozatok Sztálin cselszövéseinek oltárán, amiként persze Trockij sem volt az. Úgy tűnik, Zinovjev és Kamenyev talán még elvtelenebb kompromisszumot kötött Sztálinnal Trockij ellen, mint fordítva történt. Ők is fel akarták, s fel is használták Sztálint a Trockij elleni küzdelemben, csupán az történt, hogy az eszköz, amelyről azt hitték, hogy bármikor félretehető, önálló életre kelt, s föléjük kerekedett. Ebben volt szerepe annak, hogy — mint a szerzők írják — mindkettő félreismerte Sztálint, miként nagyon sokan mások, akik nem ismerték közvetlen közelről. Az a szerep, amelyet Sztálin a pártban akár még 1917-ben is játszott, messziről színtelen, jelentéktelen volt, csupán akik közelről látták, ismerhették fel igazi jelentőségét. A szerzők ^nnek a szerepnek a fontosságát látják, Zinovjev és Kamenyev azonban, úgy látszik, nem ismerték fel azt. Nem úgy Trockij, aki nyilvánvalóan érzékelte a veszélyt, de akit alapjában intellektuális alkata megakadályozott az időben történő elszánt cselekvésben. Sztálin személyiségének, súlyának alapvető félreismerése, valójában alábecsülése később is hozzájárult vetélytársai, politikai ellenfelei fölötti sikereihez. A párton belül kialakult küzdelemben Sztálin minden szempontból kedvező helyzetből indult, s ezt — a dolgok mélyére nézve — igazából az ún. lenini végrendelet sem veszélyeztette. Lenin bírálata személyiségi vonásokat tett szóvá az ő esetében, míg minden más személyt, akit a szöveg érint, politikai, vagy elméleti hi-