Századok – 1990

Közlemények - Boros Zsuzsanna: A III. Köztársaság összeomlásának előzményei. Az 1940-es francia–német fegyverszüneti egyezmény III–IV/462

484 BOROS ZSUZSANNA Nehéz lenne persze pontosan visszaadni az ország közhangulatának, közvéleményének állapotát. Az elmondottak elsősorban közvetett vagy visszakövetkeztetett, és nem „reprezentatív" forrásokra támaszkodnak (emlékiratok, naplók, megyei prefektusok későbbi jelentései). S ha elfogadható és természetes is, hogy a hadszíntérré vált országban az exodusra kényszerített százezrek, a francia hivatalok távozásától rettegő emberek, akik előtt nem is titkolták a katonai vereséget — megkönynyebbüléssel fogadták a fegyverszünet hírét és a becsületükön, önérzetükön esett csorbát kisebbnek látták, mert a fegyverszünetet a verduni győző, Pétain marsall kötötte, akiben bíztak, s akinek személye biztosíték lehetett arra, hogy hamarosan elhalványodnak majd a vereség nyomai. Részben, de hangsúlyoznám, csak részben, ez volt a marsall kezdeti népszerűségének oka. De: nemcsak a pillanatnyi, a nyilvánvaló katonai vereség percének közhangulatára, hanem már a korábbi évekére is rásütik sokszor, hogy pacifista, „müncheni", s ezt már bizonyítani kellene. Vázoltuk a politikai elit megosztottságát a müncheni évek idején. Szó volt róla, hogyan „zavarták össze" a hagyományos jobb- illetve baloldali külpolitikai koncepciókat a 30-as évek nemzetközi és belső harcainak ideológiai-politikai vetületei. Ez kétségtelenül befolyásolta a közvélemény állapotát. Hogy a Népfront elleni küzdelem során a hagyományosan németellenes és nacionalista, militarista jobboldal — nemcsak az antiparlamentarista és a hatalom sáncain jórészt kívül tevékenykedő —, de a mérsékelt kormányzó jobboldali politikai erők egy része is a lehetséges háborúban idegen: szovjet, valamint zsidó érdekek védelmét látta és igyekezett láttatni a hagyományos jobboldali, vagy a válság miatt egzisztenciálisan, társadalmi-gazdasági pozícióiban fenyegetett helyzetben lévő — főleg közép- és kispolgári rétegekkel, értelmiségi csoportok tagjaival. Hasonló zavar volt a baloldali erők és az őket támogató lakosság körében — most csak a külpolitikai koncepciók felől közelítve a kérdéshez —, ahol a mindinkább teret vesztő, meghasonlott radikálisok megoszlottak a jakobinus és a pacifista egyezkedő álláspont között, a szocialisták jó része nem követte a kor követelményei hatására álláspontján változtatni képes Blumot. Igen jellemző, hogy amikor az Anschluss után Blum nemzeti egységkormány megalakítását javasolja a veszélyhelyzetre való tekintettel, a parlamentben mindössze 50 jobboldali (!) képviselőt tud felvonultatni terve mellett.38 A müncheni egyezmény szinte egyhangú helyeslést kapott a parlamentben (a kommunisták kivételével). S újra felmerült a kérdés: vajon ennek megfelel-e az ország közvéleménye? Nos, a szubjektív, de valósághű ítéletek mellett — ezek között említeni lehet Sartre „anekdotáját" a Daladier vezette francia küldöttség Münchenből való hazatéréséről39

— az ebben az évben létrehozott első közvélemény-38 1936 tavaszától hangoztatja a szélsőjobb, hogy nem hajlandó a „szent unió" létrehozására. „Semmi körülmények között nem leszünk szolidárisak a mai Franciaországgal." (Thierry Mauliner-t idézi Sternhell, Zeev: Ni droite, ni gauche. Paris, 1983, 286..) Eszerint, amikor a francia delegáció hazaérkezett Münchenből, Léger külügyminisztériumi államtitkár (St.John Perse, a költő) felkiáltott az üdvözlésükre egybegyültek láttán: „Micsoda tömeg!" Daladier, aki első ízben szólalt meg, mióta Münchent elhagyták, így szólt: „Azért jöttek, hogy beverjék a pofámat" és hozzátette: „megértem őket". Léger felsóhajtott: „Minden a rendfenntartó erőktől függ". A miniszterelnök sápadtan szállt ki a gépből, a tömeg áttörte a kordont, óriási üdvrivalgásban tört ki, zász-