Századok – 1990

Közlemények - Boros Zsuzsanna: A III. Köztársaság összeomlásának előzményei. Az 1940-es francia–német fegyverszüneti egyezmény III–IV/462

A III. KÖZTÁRSASÁG ÖSSZEOMLÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI 475 sok és szocialisták színrelépésével jobbra tolódott köztársaságiakból tevődtek össze — nevezzük őket, hagyományos, mérsékelt liberális vagy más csoportjaikat konzervatív jobbnak, a szélsőjobbtól és a royalistáktól megkülönböztetendő — Clemenceaut támogatta, a nacionalista, keménykéz-politikáját Németországgal szemben — a hagyományoknak megfelelően. 1923-tól azonban a dinamikus külpolitika lezárul, Franciaországot többnyire gyorsan változó középkormányok irányítják. A baloldali, illetve a jobboldali pártok egysége csak a választásokon szilárd — kormányzóképesnek a mérsékelt jobb és a radikálszocialisták együttese bizonyult. Ez belpolitikai küzdelmeket, de végül is egy eléggé egységes külpolitikát eredményezett. a francia biztonság védelmét a szövetségesi rendszer, a Népszövetség, illetve a kollektív biztonság rendszerének megteremtésével. Különbségek azért vannak, a baloldal engedékenyebb Németországgal: még a weimari köztársaságról van szó! — hajlik Németország egyenjogúsításának elfogadására —, de Locarno például bizonyos egyetértéssel találkozik mindkét tábornál. S a briand-i külpolitikának főleg szélsőjobb ellenzéke van, nem konzervatív jobboldali. A jobboldali kormánypártok pedig általában a keményebb kéz politikáját — a keleti kis szövetségesek helyett a „nagyokét" — keresik, bizalmatlanabbak a genfi szisztémával, lényegi különbség mégsincs köztük, a francia külpolitika a két háború között sok szempontból folytonosnak tekinthető. Az 1930-as évek nagy németországi változásában, a náci párt előretörésében a baloldal saját addigi koncepcióját látja igazolva; a sovinizmusnak talajt adó intézkedések csökkentésével elmúló jelenségnek tartja, a jobb pedig elsősorban franciaellenességet lát benne, s annak megfelelő keményebb politikát sürget. Mindkét tábor tehát csak az I. világháború következményeként értékeli a német változásokat, és ennek összefüggésében tartja megoldhatónak — ideiglenes és Németország nemzetközi helyzete által meghatározott jelenségnek látja.2 Nem is annyira a náci hatalomátvétel, mint Franciaország 1934-36 közötti belső válsága és belpolitikai fordulatai hoznak jelentős változást a külpolitikai koncepciókban is, mégpedig oly módon, hogy amíg a hivatalos szinten továbbra is a korábbi külpolitikai irányzat dominál az egyes változó kormányoknál — kevés koncepcionáis eltéréssel —, addig a belső változások a korábbi militarista, agresszív németellenes szélsőjobboldalon változást idéznek elő külpolitikai nézeteiben: a németekkel szemben pacifista, megbékélést, a háborút minden áron elkerülni kívánó vonal válik hangadóvá, amikor a szocialista baloldalon is a hagyományos békéltetési szellem, a Versailles miatti bűntudat uralkodik, amely a nácizmusban jogos büntetést látott. Ez az irányzat maradt a domináns — a 30-as évek végére háborúpártivá válni kényszerült blumista szárny léte ellenére. S bár a konzervatív jobb és a szélsőjobb szövetkezése a háború kezdetének idejére — az 1934-es és 1936-37-es együttműködés után — jórészt felbomlik, és úgy tűnik, a daladieri formula a „normálishoz" való visszatérést jelenti: a középkormányt és a Népfront immár végleges felszámolását, pontosabban a kommunisták teljes kiiktatását, de ugyanakkor a jobboldali szélsőségesektől való elhatárolódást is. 28 Ld. részletesen Ormos Mária: Franciaország és a keleti biztonság.