Századok – 1990

Folyóiratszemle - Chagny Robert: A szociális lakásépítés Grenoble-ban a két világháború között II/341

FOLYÓIRATSZEMLE 341 ROBERT CHAGNY A SZOCIÁLIS LAKÁSÉPÍTÉS GRENOBLE-BAN A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT Grenoble régi „forraalmi tűzfészek", az volt a nagy forradalom napjaiban (Rousseau otthona) - s később a szocialista párt egyik erőssége lett, ahol hosszű időn át szocialista napilapot (!) tudtak megjelentetni. Még Jaurès napjaiban az 1914-es háborút megelőzően fogadtatták el a szocialista párt, a szakszervezetek, illetőleg bizonyos polgári filantróp egyesületek nyomására azokat a törvényeket, amelyek utat nyitottak az ún. HBM (habitations à bon marché - olcsó, állami, illetőleg municipális, közpénzen emelt) házak építésére. Grenoble-ban ezt az ügyet a szocialisták városi „gazdájának", Paul Mistralnak vezetésével nagyon is felkarolták. Minthogy a grenoble-i pártszervezet Mistral irányításával 1914 őszétől a háborúellenes „kisebbség" egyik fő erősségévé vált, ez a kisebbség ismeretes módon, a megváltozott politikai atmoszférában nagy erkölcsi tőkére tett szert - s mivel 1921-től egészen 1935-ig a városi tanácsot Grenoble-ban a szocialisták uralták, s a város polgármestere már 1920-tól éppen Mistral lett, a városi tanács egyik leglényegesebb vállalkozása (ugyanúgy, mint „a Vörös Bécsben") - a lakásépítés lett. Robert Chagny, a grenoble-i egyetem előadója, háttérként aláhúzza, hogy a hivatalos megyei adatok szerint a létfenntartási költségek az 1914-es szintet 100-nak véve 1922-re 175%-ra emelkedtek, közben a háború idején nem folytak házépítések, míg a városi lakosság felszaporodott. Ugyanakkor, mint rámutat, belső szociális elmozdulás is bekövetkezett. Ugyanis egyfelől igaz az, hogy a lakással rendelkezők száma a statisztikai adatok szerint 1911 és 1921 között csak 8%-kal nőtt meg - másfelől viszont éppen annak következtében, hogy a háború idején vasipari és élelmezésipari központtá vált -, a lakosság létszáma ennél nagyobb mértékben nőtt meg, csakhogy jórészt éppen a külföldről érkező „vendégmunkások" köréből, akik Grenoble-ban tartósan letelepedtek, de lakással nem rendelkeztek. Mindebből következett - mint azt Chagny aláhúzza -, hogy „a háború után rendkívül heves szociális és politikai küzdelmek kezdődtek, és a népi osztályok a legnagyobb érzékenységet tanúsították a lakásépítés iránt". Külön bérlőmozgalom indult, a szocialista párt kialakította a maga programját és saját szervezeteit. Ez a küzdelem kiéleződött az 1919 decemberi helyhatósági választásokon, amikor a városi tanács többségét még Clemenceau radikálisai szerezték meg. A küzdelem azonban ezután még kiélezettebben folyt tovább, a szocialisták külön lakásépítő szövetkezeteket is alakítottak. Chagny szerint a helyi szocialista lap, a Le Droit du Peuple mégsem tulajdonított e kérdésnek mindig kellő fontosságot. Mindemellett a Droit du Peuple-ben jelent meg még a decemberi választás előtt az a szocialista program, amely a régi katonai erődítmények lebontását követelte, s annak helyébe az új városi HBM házak felhúzását, aminél kikötötték, hogy ezeknek „világosaknak és levegősnek, összkomfortosaknak kell lenniük". 1920 tavaszán, az akkor még polgármester Mistral a radikális többségű tanáccsal is elfogadtatta egy új külön városi lakásépítő hivatal létesítését (OPHBM) amely 10 000 fr. megszavazott alaptőkével kezdte el működését. A gyakorlati munkák már 1922-ben (ekkor már szocialista többségű városi tanács hátszelével) kezdődtek meg. Az új házak környékén hatalmas nyilvános zöld parkot létesítettek (amelyet később Paul Mistralról neveztek el). A városi házakban 48-56 m -es szobákat építettek, s e kis lakások négy helyiségből álltak. Minden lakáshoz kisebb 250-300 m2-es kert is tartozott. 1922 és 1924 között 209 ilyen lakást adtak át e negyedben, 124-et nagycsaládosoknak. Az országos törvényeken „túllépve" itt a gyakorlatban minden ilyen lakás folyóvíz-, gáz- és villanyhálózatba lett bekapcsolva. Ugyanebben a körzetben gondoskodtak az üzlethálózat kiépítéséről is. Ez volt az első ilyen negyed, de az 1920-as és 30-as években még négy hasonló negyed kiépítésére került sor. Chagny alapos táblázatokat is közöl a költségekről, az állami és municipális hozzájárulásról, a kivetett kötelező adókról és ezek megoszlásáról, majd ugyancsak táblázatot közöl az dj lakók szociális megoszlásáról. Az adatok szerint az új lakáshoz jutottak 45%-a volt ipari munkás, illetve alkalmazott. (Megjegyzendő, jelentős a 45%-on belül a nemek szerinti eltérés: a férfiak 41%-a, mfg a nők 59%-al), a következő nagyobb csoport a közlekedési munkásoké és alkalmazottaké: 17% (itt a nemek belső csoportosítása még eltérőbb, csak fordítva: 21% és 1%!). Az állami, illetve municipális tulajdonban lévő vállalatok munkásai és alkalmazottak csak 12%-kal szerepelnek. Ami pedig az ipari munkásokat illeti, ezek belső megoszlása a következő volt: vasasok 39%, textil és ruházati ipar:15%, bőrösök 12%, építőmunkások 11%, élelmezésiek 9%.