Századok – 1990

Történeti irodalom - Jakab Sándor: A magyar szakszervezeti mozgalom 1944–1950. (Ism.: Földesi Margit) II/333

334 TÖRTÉNETI IRODALOM A negyedik, ötödik és hatodik fejezet részletesen elemzi a szakszervezetek átállását az iparági-ágazati szervezkedésre, bemutatja az ebből származó nehézségeket, a szakszervezeti mozgalomban bekövetkező torzulásokat. Jakab Sándor az országos politikai élet vérkeringésébe kapcsolva mutatja be a szakszervezetek működésében bekövetkezett változásokat; a politikai intézményrendszer átalakulásának hatását a mozgalomra. Ahogy az egész ország, ügy a szakszervezetek életében is döntő változást hozott az 1948-as esztendő. Addigra ugyanis megvalósult a nagy- és középtőke kisajátítása, megalakult az MDP, az egységes munkáspárt, 1949 tavaszára pedig befejeződött a polgári ellenzék teljes kiszorítása a politikai életből. A szakszervezetek szempontjából ez a szakmai szervezkedésről az iparági-ágazati szervezkedésre való áttérést jelentette. A döntés a szakszervezetek 1948. október 17-20-án megtartott XVII. kongresszusán született meg. Ez a szervezeti forma az új igényekhez, a megváltozott feltételekhez jobban illeszkedett, azonban számos negatív következménnyel is járt. A legfontosabb változást az jelentette, hogy az eddig jogilag még mindig ellenőrző funkciót betöltő üzemi bizottságokat beolvasztották a szakszervezetekbe - formailag biztosítva a munkásellenőrzés folyamatosságát - valójában azonban e testületet, túlhangsúlyozva a munkásigazgatók egyszemélyi felelősségét, megfosztották minden korábbi jogkörétől. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy a munkáshatalom létrejöttével Magyarországon gyakorlatilag megszűnt a munkások korábbi (1945-ben két rendeletben is szabályozott) joga a gyárak, üzemek vezetésének ellenőrzésére, a szakszervezeti mozgalom pedig valójában elvesztette érdekvédelmi funkcióit. Az ekkor életbelépő szakszervezeti alapszabályok a szakszervezetek tevékenységének középpontjába a munkaverseny, a Sztahanov-mozgalom és az újítómozgalom szervezését, fejlesztését állították. Szavakban ugyan megmaradt a szakszervezetek érdekvédelmi funkciója is, de ennek érvényt szerezni a megváltozott körülmények miatt már nem lehetett. Jól példázza ezt az 1949. január 15-én megkötött Kollektív Szerződés sorsa, „amelynek 354 pontjából mindössze 169 maradt érvényben, és azt már mintegy 200 rendelet módosította". Ugyancsak a szakszervezetek érdekvédelmi funkciójának sorvadását mutatták az önkényes normarendezések gyakorlata, valamint a sok évtizedes harc árán kivívott munkaközvetítési jog elvesztése is. Ezt a folyamatot tetőzte be az 1951-ben kiadott Munka Törvénykönyve, mely így határozta meg a szakszervezetek szerepét: „Főszabály: a SZOT és a szakszervezetek közreműködnek a munkafeltételek szabályozásában, ez általában a meghallgatás formájában történik." Az előbbiek alapján egyetértünk a szerzővel abban, hogy a tárgyalt időszak valóban korszakhatár a magyar szakszervezeti mozgalom történetében. Földesi Margit