Századok – 1990

Történeti irodalom - Láng Imre: Az Egyesült Államok gazdaságpolitikája és külpolitikája (1933–1939) (Ism.: Incze Miklós) II/325

327 TÖRTÉNETI IRODALOM halja a külföld reagálásait. Ám a leginkább érintett nyugat-európai kormányok jő ideig fenntartásokkal fogadták a washingtoni kezdeményezéseket, melyektől eredetileg sokat vártak. Továbbá: hasonlóan vélekedtek Washington nagy horderejű nemzetközi politikai kezdeményezéséről, az agresszorellenes semlegességfogalom genfi bejelentéséről. A washingtoni kormánydelegátus bejelentése a leszerelési konferencián: az Egyesült Államok kész részt venni egy agresszorellenes kollektív gazdasági-pénzügyi embargópolitikában, gyökeres változást jelentett a megelőző republikánus-éra pártallanságon alapuló hagyományos semlegességi politikájához képest. A bejelentés - a szenátus illetékes bizottságának állásfoglalása következtében - lekerült a napirendről. A beláthatatlan konzekvenciákkal járó epizód előjele volt az agresszorellenesség elve mellett kitartó kormány és az ,,új semlegesség" izolacionalista koncepcióját magáévá tevő kongresszusi többség közötti, éveken át húzódó szembenállásnak. A kormányzás nem folytatott következetes felvilágosító tevékenységet az agresszióellenes semlegességfogalom elfogadtatása érdekében, a közgondolkodás pedig provokálónak ítélte a részrehajló szankciópolitikát. Az „dj semlegesség" viszont általánosan elfogadható panaceának tűnt. Nem kellett magyarázni, hogy az Egyesült Államok úgy védi leghatékonyabban biztonságát, ha valamennyi hadviselő elől elzárja az amerikai hadi potenciált és a vásárláshoz szükséges dollármilliókat. A semlegességi politikát a könyv az 1935-1939 közötti amerikai külpolitika sajátos paradoxonjaként jellemzi. Roosevelt és munkatársai meg voltak győződve arról, hogy a fasiszta agresszió előbb-utóbb az Egyesült Államokat is fenyegeti, de képtelenek voltak megértetni a közvéleménnyel, hogy egy kilátásba helyezett embargópolitika elrettentő hatása révén az Egyesült Államok önmagát is védi. Kitartottak az agresszorellenesség elve mellett, ám az elnök aláírta az agresszió erőinek előnyös semlegességi törvényeket. Láng Imre könyve történelmi tisztánlátást segítő tényekkel szolgál. Ezek lényege: a washingtoni kormányzat a New Deal primátusa és a hazai s a nemzetközi erőviszonyok következtében nem tudott érvényt szerezni agresszorellenes törekvéseinek - néhány elismerésre méltó, de hatástalan próbálkozása mellett súlyosan hibás intézkedéseit is feljegyezte a történelem (Spanyolország, Japán). Az agressziótól tartó Európa több mint hat éven át hasztalan várta az 1933-ban kilátásba helyezett agresszorellenes semlegességi politika valóraváltását. Az agresszorellenes tervek megvalósításának egyik akadályaként a New Deal primátusát jelölte meg a szerző. Ám a Roosevelt-kormány a gazdaság- és társadalompolitika terén sem mutatott fel az eredeti elgondolásokhoz, tervekhez fogható teljesítményeket. Vajon azoknak a szakmunkáknak adjunk hitelt, amelyek a New Deal kudarcáról írnak? A könyv vitába száll ezekkel a nézetekkel. Megállapítja: Roosevelt és munkatársai 1933 óta tartó folyamatnak tekintették azt a gazdaság- és társadalompolitikát, amelyet a háború csak félbeszakított, de meg nem szüntetett, s amelyet át akartak menteni a rendkívüli állapotot követő időkre, hogy kiindulópontul szolgáljon az észak-amerikai tőkésrendszer továbbfejlesztését célzó intézkedések számára. Külön kell továbbá szólni a New Deal külgazdaságpolitikája napjainkban is érvényes doktrínájáról, az „űj szabadkereskedelem"-ről. Washington 1934-ben meghirdette az elődök ultraprotekcionista vámpolitikájának a fordulatát: a vámok fokozatos, kölcsönösségen alapuló mérséklését, egyszersmind a nemzetközi kereskedelmet gátló adminisztratív korlátrendszer lebontását. A Hull külügyminiszter nevével ismertté vált program elsősorban az Egyesült Államok nemzetközi kereskedelmi behatolását volt hivatott előmozdítani, de a kereskedelmi kapcsolatok kölcsönös előnyökön alapuló liberalizálása valamennyi ország érdekében állt. Korunkban is folyik a liberalizálási és a protekcionista aspirációk harca, megváltozott a világpiac szereplőinek pozíciója, módosult a piacokért vívott küzdelem eszközrendszere, az alapvető cél azonban - a nemzetközi munkamegosztás előnyeinek minél teljesebb kihasználása - változatlanul érvényes. A Roosevelt-kormányzat hivatalviselése első szakaszának teljesítményeit nem (csupán) a megtett út és az eredetileg felvázolt feladatok egybevetése alapján kell mérlegelni. A valóság - természetesen - mindig elmarad a törekvések és a tervek mögött -, sok minden egyáltalán nem, vagy nem a korábbi elgondolásokkal egyezően történt. A teljesítményeket azonban azzal a közeggel összefüggésben kell megítélni, amelyben azok létrejöttek. A New Deal 1939 őszén addig jutott el, ameddig az objektív feltételek és az állami beavatkozás sokarcú ellenfeleivel vívott szakadatlan harcok és kompromisszumok lehetővé tették. Alig egy évvel a súlyos 1937-1938. évi recesszió után isméi javulásról tájékoztattak a mutatók, ha nem is jelezlek - miként 1937 derekán - az 1929. évi szintet meghaladó nemzeti terméket. A Roosevelt-rezsim a példátlan lendületű rövid néhány év alatt megteremtette a 20. századi modern Amerika intézményeinek az alap-