Századok – 1990

Tanulmányok - Heiszler Vilmos: Hadsereg társadalom külpolitika Közép-Európában a 19. század második felében. Külpolitika és társadalmi berendezkedés II/219

Heiszier Vilmos HADSEREG, TÁRSADALOM, KÜLPOLITIKA KÖZÉP-EURÓPÁBAN A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN Külpolitika és társadalmi berendezkedés Dolgozatomban a diplomácia és hadvezetés kapcsolatát elemzem egy meglehetősen rövid, de diplomáciai akciókban, kombinációkban annál gazdagabb időszakban. Már maga a témaválasztás sugallja a hipotézist: a külpolitikát formáló tényezők nemcsak a külügyminisztériumban és a külképviseleteken keresendők, hanem a szorosan vett diplomáciától távolabb álló szférákban is. Hiszen a külpolitikai aktivitás nem légüres térben folyik: belpolitikai, társadalompolitikai, sőt ideológiai tényezők is hatnak egy politikai irányvonal, koncepció kidolgozásakor. S hogy csak a leggyakrabban használt dichotómiát - érdek vagy érték alakítja-e a politikát említsük: érdekek és értékek konfliktusában sohasem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az érdekek felismerése a politikusok tudatában mindenféleképpen meghatározott (és meghatározó!) értékek által kicövekelt úton megy végbe. Vagyis vitathatónak tartom azt a felfogást, mely szerint a politikában, s főleg a külpolitikában nincs helyük az elvont érdekeken kívüli értékeknek. Hiszen a fő kérdés éppen az: hogyan fogalmazta meg valaki valamely állam érdekeit, mit tartott a legfontosabbnak, mit elhanyagolhatónak. S mivel az érdekek felismerésében és megfogalmazásában is meglehetősen kiterjedt pluralizmussal állunk szemben, valószínűsíthető, hogy a különböző felfogásokat nem csupán informáltságbeli, vagy éppenséggel képességbeli különbségek okozták. Más volt az államérdek a kancellár, más a pénzügyminiszter, más a generális, más a gyáros, más a püspök számára. Arról nem is beszélve, hogy azonos szociológiai jellemzőkkel leírható személyek is gyökeresen eltérő felfogást képviselhettek egy-egy konkrét kérdés, vagy kérdéskör kapcsán. Külpolitika és belpolitika, diplomácia és társadalom kapcsolatának vizsgálata természetesen egyáltalán nem új találmány. Ranke híres „Primat der Aussenpolitik"felfogása, melyben ő is felismeri a szférák egymásrahatását, csak éppen a diplomácia meghatározó mivoltát kiemelve, máig is hat. Mindez természetes: az eredeti okmányokra összpontosító történetírás keresve sem találhatott volna magának jobb forrásbázist, mint a többnyire jól megőrzött, rendezett, áttekinthető külügyi levéltárakat. S a feldolgozott dokumentumok tömkelege, dacára minden forráskritikának, ugyancsak befolyásolja a történészt: a történetírásban is érvényesül a diplomata nézőpontja. (Megjegyzendő, hogy a rankei szemlélet szoros összefüggésben van az általa öncélnak tekintett német nemzetállam létrejöttének feltételeivel, ahol is Bismarck diplomáciai mestermunkája látványosan fedte el a kevésbé szembeszökő összetevőket. Bár