Századok – 1990

Figyelő - Kosáry Domokos: Magyarország a 17–18. század fordulóján – a régi és új határán I/126

130 FIGYELŐ ott egykori helységek üszkös romjaira leltek. A rabszolgaszedés pedig valóban, nagy mértékben megvolt. Újabban magyar fordításban is közzétették Hans Dernschwam egykorú, 16. századi beszámolóját arról, hogy a török csapatok mint hurcolták magukkal dél felé, az országból kifelé, nemcsak a férfiakat, hanem a nőket és gyermekeket is - az utóbbiakat a lovak hátán átvetett kosarakba kötve. Makkai persze joggal hivatkozik arra, amit Pest megyei levéltári adatok alapján mi is megerősíthetünk, hogy a falvak eltűnése, hosszabb-rövidebb időre, nem feltétlenül a lakosság pusztulását jelezte, hanem gyakran csak elmenekülését, erdők, vizek, mocsarak oltalmába, a fenyegető hadak elől. De azt már némi túlzással állítja, hogy a pusztulás, bár nagy volt, „aligha szorította" a lélekszámot a Mátyás-kori mintegy 4 millió alá, s így hát a népesség a török időkben csak természetes szaporulatát vesztette el. Saját állításával ellentétben egyébként utóbb Makkai is a magyar népesség nagy megfogyatkozásáról beszél Erdélyben, és azt is leszögezi, hogy a Dunántűi népessége a 15. század végi 900 ezerről nem 300 ezerre csökkent, mint Szekfű feltételezte, hanem „csak" 700-800 ezerre. Tehát mégis csökkent. Most, e konferencián, Káldy-Nagy Gyula előadásában egyebek közt megállapította, hogy csak az 1683-i török hadjárattal járó pusztulás mintegy 100 ezer emberébe került Ausztriának. S akkor hány emberébe kerültek Magyarországnak a 16-17. század ismétlődő hadjáratai és szinte szüntelen harcai? A forrásadatok azt látszanak jelezni, hogy Magyarország középkor végi népességének, főleg a déli és középső sík tájak és a belőlük szétágazó folyóvölgyek magyar etnikumának meglehetősen nagy százaléka elpusztult. Ez mindenesetre olyan kérdés, amelyet ideje volna komplex módszerekkel újra, alaposan megvizsgálnunk. Ami a gazdasági-társadalmi viszonyokat illeti, azok a történészek, akik Magyarország nyilvánvaló - és a korábbinál is egyre nagyobb - lemaradását egyszerűen a török hódítás következményének tekintették, nyilvánvalóan tévedtek. Elég itt arra utalnunk, amit a gazdaságtörténészek e keleti peremzóna késő feudalizmusáról, az előnytelen nyugat-keleti munkamegosztásról megállapítottak Európa gazdasági rendszerén belül, és egyben az ipari, városi, polgári fejlődés megtorpanásáról. A mezőgazdaság - s ezen belül főleg az állattenyésztés - domináns szerepét az egykorú Magyarországon nem a török hódítás idézte elő, legfeljebb módosította, vagy éppen végletessé tette. Inkább a mennyiségi változás, a veszteség volt jelentős. A második világháború után akadt szerző, Majláth Jolán, aki egy sajátos, éppen ellenkező felfogást próbált képviselni. (A török hódoltság. In: Demokrácia és köznevelés. Bp. 1945). Elismerte ugyan, hogy a török hódítás nagy pusztulást hozott, de ezzel szembeállította, nagy pozitívumként, azt, hogy a török uralom alá került, központi, sík vidékről a feudális urak, a rendi hatóságok kiszorultak, menekülni kényszerültek, ami elősegítette az olyan nagy agrártömörülések, mezővárosok, mint Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét paraszt lakosainak „cívis" polgári fejlődését. A török birodalom ugyanis szerinte fejlettebb „gazdasági organizmust" képviselt és ültetett át, mint a magyarországi feudális rendszer volt. Ez a magasabb szintű török feudalizmus, igaz, „felületesebb" volt, de éppen ezért „hamarabb kapitalizálódott", mint ahogy ez a jelenség ,,az európai társadalmakban" jelentkezett. A valóságban persze ez egyáltalán nem így történt. Az európai feudalizmus rendszere - még kelet-közép-európai, szerényebb kiadásában is - már a 16. században fejlettebb volt