Századok – 1989

Folyóiratszemle - Sechi Salvatore: A semlegesség és az egyenlő távolság között: az olasz külpolitika a Szovjetunió irányában 1944–1948 V–VI/734

734 FOLYÓIRATSZEMLE Social Council's Commission on Narcotic Drugs) hoztak létre. Ennek a testületnek az ülésein Ansiinger sürgette egy széles köríí nemzetközi Kábítószer-ellenőrző program létrehozását. 1947-től kezdve Kínában újra fokozódott az ópiumtermelés, de a fennálló politikai és katonai problémák megnehezítették a beavatkozást. Francia-Indokínában is tetőzött a kábítószerkereskedelem, de itt meg az jelentett problémát, hogy noha Franciaország kétségtelenül felelős volt az ügyben, a hidegháború kezdetén egy szövetséges ellen nem lehetett ugyanúgy fellépni, mint korábban Japán, vagy Mexikó ellen. A hidegháború viszont lehetővé tette azt, hogy a kommunistákat vádolják. Ansiinger megint élt a jól bevált fogással, a nyilvánosság kihasználásával próbálta meg elősegíteni az FBN érdekeit. Az 50-es években a Szovjetuniót kivéve - az FBN egy sor szocialista országot vádolt meg illegális kábítószerkereskedelemmel. Ez volt az az időszak, amikor az FBN egyre közelebb, egyre szorosabb kapcsolatba került a hírszerzéssel és a nemzetbiztonsággal. Ansiinger mindig úgy viselkedett, mint aki biztos pont a narkotikumháborúban. Ezt könnyen megtehette, mert mögötte állt a nyilvánosság. Ügyes hivatalnok volt, aki elérte, hogy hivatala a nemzetvédelmi rendszer részévé váljon. (The Journal of American History, Vol. 72., No. 4. March 1986. pp. 908-927.) В. В. SALVATORE SECH1 A SEMLEGESSÉG ÉS AZ EGYENLŐ TÁVOLSÁG KÖZÖTT: AZ OLASZ KÜLPOLITIKA A SZOVJETUNIÓ IRÁNYÁBAN 1944-1948 Mussolini elbocsátása (1943. július 25.) után a nyugati szövetségesek fegyverszüneti tárgyalásokat kezdtek Badoglio kormányával, amiről Sztálin csak utóbb szerzett tudomást. Augusztus 22-én, Churchillhez és Rooselvethez írt levelében, figyelmeztette partnereit, hogy véget kell vetni annak a gyakorlatnak, amelyet az jellemzett, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia megegyezik egymással, a Szovjetuniót pedig úgy tájékoztatja a megállapodásokról, mint egy kívülálló megfigyelőt. Egyúttal javasolta azt is, hogy együtt hozzanak létre egy olaszországi ellenőrző bizottságot. Szeptember 3-án mégis Sztálin tudta nélkül írták alá a fegyverszüneti egyezményt. A moszkvai külügyminiszteri értekezleten bevonták a Szovjetuniót az olaszországi ellenőrző bizottságba, ám ez a részvétel lényegében szimbolikus volt. Molotov világosan felfogta, hogy országát ki akarják hagyni az Olaszországgal kapcsolatos politika meghatározásából. Az egyetlen számottevő eredmény, amit szovjet részről elértek, az 1943 októberében kiadott Nyilatkozat Olaszországról volt. A közelmény hét pontja a fasizmus felszámolása módozataira vonatkozott (valamennyi antifasiszta párt bevonása a kormányba, tisztogatás a közigazgatásban, a fasiszta intézmények megszüntetése stb.). Az ellenőrző bizottság szovjet tagja Andrej Visinszkij lett. Sztálin embere Olaszországban szoros kapcsolatban állt a kommunistákkal, a szocialistákkal, találkozott tábornokokkal és olyan tekintélyes emberekkel, mint Benedetto Croce és Carlo Sforza, és mindenekelőtt bizalmas megbeszéléseket folytatott Renato Prunasszal, a külügyminisztérium főtitkárával. Ennek az intenzív munkának a végén, 1944 márciusának második hetében Churchill és Roosevelt sziíkszavú tájékoztatást kapott Sztálintól arról, hogy a Szovjetunió és Olaszország 1944. március 14-én diplomáciai képviselőket cserélt Petro Quaroni és Mihail Kosztyiljev személyében. Tudta, hogy ezek a kapcsolatok Badoglio elismerésének az előzményei (ahogyan később történt is), és ezt nem irányozta elő a fegyverszüneti egyezmény és a moszkvai külügyminiszteri értekezlet, nagy volt a két szövetséges méltatlankodása. Moszkva hajlandósága a Badogliohoz való közeledésre egy olyan lépéssel vált teljessé, amely minden főszereplőt elképesztett: a monarchia iránti rendkívüli hajlékonysággal. Palmiro Togliatti - Sztálinnal és Visinszkij külügyminiszterhelyettessel egyetértésben - Moszkávból visszatért Olaszországba. 1944. március 28-án, Salernóba érkezve kijelentette: pártja hajlandó kormányzati tisztségeket vállalni anélkül, hogy igényt tartana III. Viktor Emánuel lemondására. Ez éppen az ellenkezője volt annak, amit a Nemzeti Felszabadítási Bizottság és saját elvtársai kívántak előzőleg. Azok ugyanis a Badoglio marsallal való együttműködést és a részvételt kormányában mind ahhoz a feltételhez kötötték, hogy a király mondjon le. Sőt, a baloldal (az akciópártiak, a szocialisták és a kommunisták) a monarchiának köztár-