Századok – 1989
Folyóiratszemle - Quartararo Rosaria: Mussolini és impériuma V–VI/732
732 FOLYÓIRATSZEMLE A kisebb-nagyobb politikai kérdések mellett folytonosan napirenden volt a gazdasági - különösen a kereskedelmi - kapcsolatok bővítése is. Az olaszok érdeklődését az a vélemény is táplálta, hogy Magyarország lehet az Oroszországba és a Balkánra irányuló gazdasági expanziójuk előszobája. Olaszországnak a békeszkerződés aláírása után érdeke volt — és ezt világosan jelezte — a magyar pozíció erősítése, a trianoni szerződés revíziója által is, az ellenségesnek tartott államok (Csehszlovákia, Jugoszlávia) kárára. Az olasz kormány már a béketárgyalások idején is félreérthetetlenül támogatta Magyarországot és az Apponyi vezette tárgyalóküldöttséget. Budapest és Róma között körülbelül húsz hónapig (1918. november-1920. június) sohasem szakadt meg a dialógus, még akkor sem, amikor az egyik vagy a másik ország és egész európa számára drámai pillanatokat éltek át. Ezt a párbeszédet az elsőrendű fontosságú érdekek lényegi egybeesése jellemezte; ezt azonban erősen kondicionálta a nemzetközi keret és néhány objektív tény: Magyarország vesztes nemzet volt, Olaszország viszont, bár győztes, gazdaságilag, katonailag és olykor még diplomáciailag is gyenge. (Storia contemporanea. 1988. június, 381—418. o.) „ ROSARIA QUARTARARO MUSSOLINI ÉS IMPÉRIUMA A neves olasz történész ebben a cikkében összefoglalja a ,,Róma-London és Berlin között" című 800 oldalas könyvének fő mondanivalóit. A tanulmány kettős kiindulópontja: 1. Mussolini imperializmusa nem doktrinális jellegű, hanem célirányos volt. 2. Mussolini külpolitikáját egyrészt a mérsékelt revizionizmus, másrészt az európai és a földközi-tengeri egyensúly keresére irányuló törekvések jellemezték (ezt mutatta Locarno, Stresa és München). Quartararo szerint 1940. június 10-ig, Olaszország hadbalépése napjáig Mussolini fő törekvése az angolokkal való kiegyezés volt, és ennek rendelte alá az olasz—német tengelypolitikát. Vagyis Róma a közvetítő szerepét kívánta játszani Berlin, valamint London és Párizs között. A mediterrán térség felé irányuló kulturális, politikai és gazdasági expanzió már a fasizmust megelőző olasz liberális kormányok politikájában is megnyilvánult. Mussolini minden irányban (a Közel-Kelet, Afrika, a Balkán-Duna-térség felé) fokozta e politika imperialista jellegét, miközben igyekezett megállapodásra jutni az érekelt nagyhatalmakkal. Quartararo megállapítja, hogy Mussolini politikájában sokáig jelen volt az „abszolút imperializmus" és egyidejűleg egy bizonyos realizmus, amellyel felmérte Olaszország helyzetét Európában. Mussolini etiópiai kalandját a szerző az ezt megelőző olasz—francia-angol és olasz-etióp tárgyalások eredménytelenségének tulajdonítja. Véleménye szerint Mussolini a politikai expanzió, a kulturális, gazdasági és kereskedelmi behatolás híve volt, ezért Etiópia fegyveres elfoglalása „Mussolini impériumkoncepciójának a legteljesebb tagadását jelentette". A Duce balkáni és Duna-medencei politikáját vizsgálva Quartararo az alábbi következtetésekre jut: - a balkáni és Duna-medencei revízió gondolata egybeesett az olasz külpolitika azon törekvésével, amely az első világháború után megkötött békeszerződések részleges revíziójára irányult, - a térség egyes országaival kapcsolatos olasz politikát döntően befolyásolta a Róma—Berlin és a Róma—London viszony alakulása, - az Albániával és Görögországgal szembeni agressziók az imperialista vonások túlsúlyba kerülését mutatták Mussolini „imperialista-realista" külpolitikájában. Ez utóbbi jelenség már megfigyelhető volt Olaszország részvételekor a Spanyol Köztársaság elleni harcban. Az olasz külpolitikát itt két tényező motiválta: a „kommunizmus kísértete" elleni harc és a mediterrán térség dominanciájáért vívott küzdelem. Mussolini külpolitikája ezután vált teljes mértékben imperialista jellegűvé, háttérbe szorítva a korábbi realista vonásokat. (Alti del Convegno del cenlenario di Mussolini, Bari, 1986.) R. GY.
