Századok – 1989

Történeti irodalom - Nyugat-Európa alkotmányai (Ism.: Horváth Pál) V–VI/723

724 TÖRTÉNETI IRODALOM vesszük, hogy a felidézett eredmények után nem formális ígéret nyilván az afrikai, az ázsiai, ill. az amerikai alkotmányos rendszerek forrásszerlí bemutatása sem. Látni kell azonban, hogy ez az előrelépés mindenek előtt követendő példa lehetne a különböző jogágazatokban, ill. azokat is szolgálva a kibontakozó legújabbkori jogfejlődés vizsgálatában. Jogi historizmusunknak, ill. a módszeres jogtörténetnek kell tehát vállalni elsődlegesen azokat a feladatokat, amelyek egy szélesebb társadalmi (történeti) tapasztalatrendszerezést adhatnak a jelenkor számára. Már csak az itt látható előrelépés is elháríthatja tehát a jogi historizmus ma is észlelhető tartózkodását az újabbkori jogfejlődés vizsgálata iránt. Mert íme hitelét vesztette az az érv, hogy akár a politika szférájához közelálló ágazatban is ne lehetne hozzájárulni a meghatározó jcllcgtí (determináns) kútfők anyagához. Még inkább így van ez nyilván a szocialista jog egyéb ágazataiban. Vannak persze az egyes jogágazatokban is módszeresen még fel nem tárható (nem dokumentálható) elemek, merő defetizmus volna azonban, ha ezzel ismét egy új nemzedék figyelmét térítenénk el a legújabbkori jogfejlődéstől. Megdöbbentő az, ahogy e téren a hivatásos jogtörténet körében is egy látens ellenállással kell küzdeni. Miként hajdan a tételes jog egyes képviselői menekültek a különböző joghistóriai exkurzusokba, úgy ma gyakran a hivatásos jogtörténetírás averzióját nehéz oldani az újabbkori jogfejlődésünk iránt. Joggal hangoztatjuk pedig, hogy nem pragmatikus célkitűzések vezérlik e törekvésünket, hiszen a jog fejlődéstörténetéből (mechanikusan) nem akarjuk többé meglelni a jövő útjait. A recenzált mű eleven cáfolata annak az ahistorikus nézőpontnak, amely „a kellő történelmi távlatok hiányának" a jelszavával nemrég még ab ovo felmentést adott a jogtörténettudomány képviselőinek a jelenkort közvetlenül formáló jogfejlődési folyamatok vizsgálata alól. Nem kétséges pedig, hogy az itt látható modern alkotmányos rendszerek a hatályos jogállapotok korszakhatárán születtek. A korai, a klasszikus, ill. a megkésett polgári átalakulások determináns történelmi folyamatainak a szemrevételezése nélkül azonban el sem képzelhető ezeknek az alkotmányos rendszereknek a módszeres megközelítése. Ha pedig ez a feladat a közjogtörténet sajátja volna csupán, úgy a jogi historizmust ismét akár a medievisztikus kutatásokra visszaszoríthatnánk. Vegyük csak a legszemléletesebb példákat. A korai polgári átalakulás mintaországai, Németalföld, ill. Anglia történeti alkotmányossága közismert, melynek ősforrásai pl. a Magna Chartáig (ha nem korábbi időkig, I. i.m. 85. p.) retrospektive követhetők. Hollandia, ill. Svájc esetében pedig a protestáns állameszmék születéséhez (Kálvin, Luther, Althusius) vezethetnek vissza az előzmények. Mégis nyilván nem volna logikus, ha a módszeres jogtörténeti vizsgálódás határait valaki a 16-17-i századnál akarnák megvonni. Az extrém példák körén kívül láthatjuk azonban, hogy pl. a hajdan egész Középkelet-Európa számára modellt képező belga alkotmányos rendszer születése (1831), vagy akár az I. világháború után megjelenő újkonstitucionalizmus sem jelenti ma már a történelmi, ill. hatályos jogi korszakhatárt. így van ez természetesen az 1945 utáni változások esetében is (1. az olasz 1947-es, az NSzK 1949-es, a francia 1958-as alkotmányos rendszerek példáján, i.m. 263-280, 301-316, 371 és k. pp.) A művet szerkesztő Kovács István pedig ismét egy sor meggyőző példáját adta a recenzált műben a mához vezető társadalmi (történelmi) tapasztalatok módszeres feltárásának. Ha másból nem, ebből is (azaz egyenként az adott alkotmányos rendszerek előzményvizsgálata alapján) meggyőződéssel mondhatjuk tehát, hogy a jelenkor összefüggésrendszeréhez tartozó történelmi folyamatok ma már szervesen hozzá tartoznak a módszeres jogi historizmushoz, amelynek persze alkotó eleme a felidézett közjogtörténeti alapozás is minálunk. Nem egyszerűen a divatos jelenkortörténeti (zeitgeschichtlich) vizsgálódásokról van itt szó, hanem arról a világszerte megélénkült érdeklődésről, amely az újabbkori jogfejlődés iránt támadt, beleértve a szocialista jogtípus eleddig fehér foltokkal tarkított fejlődéstörténetét is. 1 Az utóbbi két évtized folyamán nem egy rangos nemzetközi tudományos fórum jelentkezett, amely egészében vagy döntő részében éppen az újabbkori jogfejlődés ügyének szentelte magát (1. Prága, 1975, 1985). Az újabbkori történelem társadalmi tapasztalatainak a számbavételét nem pusztán demonstrálták ma már ezek a fórumok, hanem egy sor letisztázott ismeretet is rendszerbe foglaltak a II. világháborút követő időkből. Számunkra nagy jelentőségű továbbá, hogy ezek a fórumok a recenzált mű eredményeit is alátámasztva tág teret adtak a nemzeti jogrendszerek forrásokon nyugvó vizsgálatára, és ezzel igazolták azokat a törekvéseket, amelyek országonként, ill. komparatív értelemben is alapozó munkát végeztek a legújabbkori jogfejlődés területén. Az idevágó tudományos eredmények nyomán gazdagon felszínre kerültek azok az (általánosítható) történelmi tapasztalatok, amelyek valóban a jelenkor problémáinak a jobb megértéséhez is hozzájárulást adhatnak. Ilyen értelemben nyújt ismét össztönzést számunkra a nyugat-európai alkotmányos rendszereknek a történelmi előzményvizsgálattal jól egybefoglalt láttatása. Horváth Pál