Századok – 1989

Történeti irodalom - Schmidt-Neke Michael: Entstehung und Ausbau der Königsdiktatur in Albanien (1912–1939) (Ism.: Póka Ferenc) V–VI/718

722 TÖRTÉNETI IRODALOM tárak idevágó anyagának hiányai, vagy korlátozott hozzáférhetősége megannyi akadályt képeztek azon az úton, hogy az európai tudományosságba bejussanak mindazon adatok és információk, melyek egy sokoldalú kép megalkotásához és további elméleti vizsgálatokhoz az alapot jelentik. A román tudományosság ugyanakkor aránylag kevés energiát szentelt a hazai fasizmus vizsgálatának, az első nekirugaszkodások szinte folytatás nclkiit maradtak. így ma már az érdeklődő többet olvashat az ottani szélsőjobb múltjáról a nyugati szakirodalomban, mint a romániai historikusok munkáiban. Heinen mtfve szakít a nyugati szerzők részben kényszeril, részben kényelmi okokkal magyarázható azon gyakorlatával, hogy általában túlzottan támaszkodtak az emigráns vasgárdisták emlékirataira, túlságosan rávetítették a német és olasz fasizmus (esetenként a magyar nyilaskeresztesek) vonásait a Vasgárdára, ami nem is elsősorban néhány téves következtetés miatt jelentett problémát, hanem inkább azért, mert az eredeti, sajátos vonások árnyékban maradásához vezetett. Az a paradox helyzet állt elő, hogy bár minden kutató hangsúlyozta a román fasiszta mozgalom sajátos jellegét, alaposabb vizsgálatra csak egyik- másik részkérdésben került sor. Heinen alapos kutatómunkával feltárta azt a hatalmas nyomtatvány- és sajtóanyagot, amely (a romániai levéltárak hozzáférhetetlensége miatt is) könyvének egyik alapját képezi. A másik alap a német levéltárak iratanyaga. A 11 fejezetre osztott könyv r- amelyben a tartalomjegyzék maga több mint 8 oldat tesz ki - egy hosszú előtörténet-leírással kezdődik, visszanyúlva egészen a 19. század közepéig, a polgári átalakulás kezdetének problémáiig. Ebben a keretben vizsgálja a román nacionalizmus fejlődését, az ideológiai áramlatokat, a jobboldaliság közvetlen és indirekt előzményeit. Foglalkozik az első világháborúval és következményeivel, hiszen ez a háború a nemzeti célok teljes elérésével végződött ugyan, de a nagyromán állam berendezése, belső szerkezete hatalmas feszültségeket is teremtett. Végigkíséri a 20-as évek jobboldali radikalizmusának történetét, az első pártalapítási kísérleteket, az ifjúsági antiszemita mozgalmakat, melyekre azután ráépült az A. C. Cuza professzor által irányított LANC: a Keresztény Nemzeti Védelem Ligája (1923), s ebben már fontos szerep jutott C. Zelea-Codreanunak, a későbbi „kapitánynak". Codreanu volt az, aki a törvényességgel való szembefordulást, az erőszakot hirdette kezdettől. 1927-ben ó alapította „Mihály Arkangyal Légióját". A szerző jó portrét ad a vezérről, rekonstruálja politikai gondolkodását, prófétikus stílusát, az ortodoxiában meglévő archaikus vonások általa történő felhasználást (és kiforgatását). Kimutatja, mennyire tekintette példaképnek az olasz fasiszta és a német nemzeti szocialista pártot, utóbbi erősödésének milyen hatása volt Romániában. A szerző a román belpolitikai élet keretében mutatja be a Légió, illetve Vasgárda igen változatos, betiltásokkal és névváltoztatásokkal tarkított történetét, bár az elemző módszer kedvéért lemond az izgalmasabb folyamatos ábrázolásról, s a munkát a tematikus analízis uralja. A taglétszámról adott lehető legpontosabb összeállítása szerint a 30-as évek közepén nőtt a mozgalom tömegpárttá (az 1931. évi választásokon 1,05%-ot kap, 1937-ben 15,6%-ot). Rendkívüli alapossággal vizsgálja a mozgalom struktúráját, az elérhető megbízható források, a gárda építőtáborainak résztvevői, az ún. Duca-per szereplői, a gárdista szenátus tagjai, majd az 1939 szeptemberében megölt gárdisták stb. személyi adatai alapján. Ebben is, mint általában az egész könyvben, legendákat oszlat. A vezető csoport ugyanúgy az egyetemi végzettségi! középrétegbeliekbői kerül ki, mint más pártoknál, csak éppen fiatalabb. A tisztikarból kevesen kerülnek be, inkább a tartalékosok; munkásokból főleg közüzemi dolgozók. Általában sok az ügyvéd, tanító, tanár, pap és főleg egyetemista, de vannak arisztokratáik is. Alapos választáselemzéssel kimutatja a gárda befolyási övezeteit, korrigálva pl. olyan feltevéseket, hogy a gárda csak izolált, ritkán lakott, elmaradott agrárterületeken nyert teret. (Az erdélyi részeken Arad, Hunyad, Torda vidékén ért el nagyobb befolyást.) De legendát oszlat annak bizonyításával is, hogy a gárda nem volt Rómából vagy Berlinből eltartott ötödik hadoszlop. Berlin inkább kedvelte a Goga-féle Keresztény Nemzeti Pártot, később pedig ismeretesen Antonescut. A német pénzsegély nem volt jelentős, az is Gogéáknak ment. Heinen erre vonatkozó adatait az Alfred Rosenberg keleti politikájáról írt újabb munkák alátámasztják. A legérdekesebb részek természetesen II. Károly király és a gárda rivalizálásával, majd kíméletlen párharcával foglalkoznak. A kortársak számára ez volt a leglátványosabb, (az egykorú magyar publicisztika is sokat írt róla), s a román történetírás ezen a területen tárt fel a legtöbbet. Abban a nagyszabásúnak nevezhető kísérletben, melyet a király 1930-tól személyi uralmának megteremtéséért folytatott, eleinte számolt a gárda támogatásával, később a hagyományos pártrendszer szétmorzsolásában szánt neki szerepet, míg végül fizikailag is megpróbálta felszámolni, ami 1938-ban a fogva tartott Codreanu és sok társa meggyilkolásában csúcsosodott. Heinen ezen a ponton követi a hagyományos felfogást, 1938-ig számítja a gárdisták történetét tömegmozgalom történetének. Ami ezután megmaradt — írja —, az nem