Századok – 1989

Könyvismertetések - Molnár Erik: A magyar társadalom története az őskortól az Árpád-korig (Ism.: Moór Elemér) III–IV/554

544 KÖNYVISMERTETÉSEK 558 jobbágy, 6r, nem maraduk volna meg az egyes királyi domíniumok életében. De meg a királyi megyék elmagyarosodása is csak úgy volt lehetséges, hogy azokban a magyar elem (szerintünk elsősorban is régi nemzetségek ekszegényedett tagjai) már kezdettől fogva nagy, majd pedig döntő szerepet játszottak. M. szerint az új rend nem jelentett egyebet, mint hogy a vezér és „feudális" kísérete birtokába vette az országot, és ez az osztály igyekezett azután hatalmi törekvéseit a keresztény hit terjesztésével is alátámasztani. De honnan ismerhette Géza fejedelem olyan behatóan a kereszténység tanait és szervezetét, kell kérdeznünk, hogy meg tudta volna ítélni, hogy azok rendkívül alkalmasak lesznek az önmaga által megteremtett „osztályuralom" megszilárdítására? Elhatározására inkább talán az a felismerés volt döntő, hogy egyenrangúságának a nyugati fejedelmek részéről való elismerését csak a kereszténység felvételétől remélhette. M. szerint meglehetősen lényegtelen, hogy Szent István a császártól vagy a császár szolgájától, a pápától kapta-e a koronát; a német hűbérességtől ugyanis királyaink semmi esetre sem azért szabadultak meg, mert a koronát nem közvetlenül a német császártól kapták, hanem mivel az akkor kialakult hatalmi viszonyok ezt számukra lehetővé tették. M. úgy látja, hogy Aba Sámuellel az egyházra és idegenekre támaszkodó „feudális" osztályrenddel szemben rövid időre a népi ügy diadalmaskodott, hogy azután újból egy úri reakció következzék. Sőt a XI. század végén a nép körében kibontakozott volna egy vándormozgalom, amelynek szinte „hatóereje az osztálytársadalomból való menekülés vágya" lett volna. De vajon a XI. század elégedetlen magyaijai nem tudták volna, hogy az „osztálytársadalom" akkor is utoléri őket, ha az ország szélei felé költöznek? Viszont, ha a régi törzsnevek elhelyezkedését nézzük, akkor nehéz abban a központi hatalomtól irányított céltudatosságot fel nem ismerni, amint M. is lehetségesnek tartja, hogy a fejedelmek az ellenük támadt nemzetségek tagjait széjjeltelepítették. Ez a mi felfogásunk is, amit a törzsnévi helynevek előfordulása igazolni is látszik. De ha ezt a X. századra nézve lehetségesnek tartjuk, akkor azt a XI. század végére vonatkozólag sem mondhatjuk valószínűtlennek. Sőt arra is gondolhatunk, hogy az extenzív formájú állattenyésztéshez mint életformához való ragaszkodás késztethetett sokakat arra, hogy a lakott teriilet szélei felé húzódjanak, ahol az ősi extenzív formájú állattenyésztés tovább volt lehetséges, mint a népesebb belső területeken. Azt azonban M. is elismeri, hogy „az uralkodó osztály birtokába jutott termékfelesleg közvetve az egész társadalom fejlődését szolgálta". És ezért mégis csak Géza és István az első nagy forradalmárok a magyar történetben. Ami pedig a dolgozók munkájának az uralkodó „feudális" osztály részére való elsajátításának mértékét illeti, arra nézve megállapítja, hogy bár az a XII. században emelkedett, de bonyodalmas számítások révén mégis arra a megállapításra jut, hogy a hazai kizsákmányolás 27%-a lényegesen alatta van a francia és német jobbágyok 67-70%-os kizsákmányolásának. Ennek okát a hazai termelőerők fejletlenségének tulajdonítja. A XII. századdal a magyar társadalom a szerzők által használt terminológia szerint a barbár feudalizmus korszakába lépett, ami annyit jelent, hogy e korszak termelésére már a földmívelés fejlettebb formái és az állattenyésztés kevésbé extenzív volta a jellemzők. E korszak gazdasági és társadalmi vizsonyainak jellemzésénél már sokkal inkább adatokra támaszkodik szerzőnk, mint elméleti következtetésekre, és így e korszak viszonyairól nagyon eleven és szemléletes képet sikerül rajzolnia. Fejtegetései során egyebek között teljesen helyesen állapítja meg a mi felfogásunk szerint is, hogy az országon átmenő áruforgalom jelentőségét éppúgy túlozni szokták, amint ez a levediai korszakkal kapcsolatban sincs másként, M. szerint a levantei áruforgalom csak nagyon vékony erecskékben szivároghatott át Magyarországon úgy Bizánc, mint Kijev felől. Ellenben a nyugaton emlegetett „magyar prém" szerinte jó részben orosz áru lehetett. Ami az államformát illeti, a lényeget tekintve M. szerint a XI-XII. században nem alkotmányos királyság állott fenn, sem királyi diktatúra, hanem „feudális" osztálydiktatúra, amelyben „a politikai hatalmat a feudális uralkodó osztály felső rétege, a király és a nagybirtokosok együttesen gyakorolták a szolgáló osztállyal szemben". Ezen a helyzeten a szerinte 1200 körül kialakult pápai fennhatóság sem változtatott lényegesen. Különösen figyelemreméltók e fejezet anyagában M.-nak városaink keletkezésére vonatkozó fejtegetései. Városaink e korabeli előzményének az e korabeli piaccal bíró településeket tekinti, amelyeket mezőváros néven emleget. Teljesen helyes elveket hangoztatva vonja kétségbe a Pleidell-féle folytonossági elmélet jogosultságát. M.-nak városaink eredete kérdésében elfoglalt józan álláspontját annál inkább is örömmel kell üdvözölnünk, mert hisz vannak történészek, akik már olyan korokra vonatkozólag is magyar városokról akarnak tudni, amikor városok még Németországban is csak a délnyugati sávban voltak.