Századok – 1989
Könyvismertetések - I. Tóth Zoltán: Az erdélyi román nacionalizmus első százada. 1697–1792. (Ism.: Gáldi László) III–IV/539
540 KÖNYVISMERTETÉSEK 540 saira irányította s ezért helyenként kissé elnagyoltan, vázlatosan tárgyalta az eseménytörténetet s olykor száraz adatszerűséggel, mintegy puszta felsorolásként a művelődéstörténeti mozzanatokkal. Jobb volt, hogy a még fel nem derített részletek bozótján saját Ariadne fonalának szilárd kézbentartásával tört keresztül: ha szempontjait fejezetről fejezetre váltogatta volna s enged az érdekesnél érdekesebb részletek csábításának, ennek a könyv egysége látta volna kárát. így azonban a műnek világosan tagolt, belső ritmusa van s amikor az olvasó leteszi kezéből, valóban az a benyomása, hogy sorra Pataki, Klein Ince, Sophronius, Áron Péter Pál, Klein Sámuel és Méhesi kortársa lett, velük együtt járván a XVIII. századi erdélyi románságnak alapjában véve gyötrelmes, szánalomraméltó útját. Lehet-e csodálkoznunk az olykor túlkompenzált nemzeti büszkeség szenvedélyes kitörésein, ha meggondoljuk, mily érdektelenséggel, sőt rosszindulattal álltak szemben Erdély rendjei minden újítási törekvéssel, mily rövidlátóan féltették hagyományos privilégiumaikat s alapjában véve mennyi következetlenséggel érvényesült még a bécsi udvarnak „divide et impera" politikája is? Döbbenetesen sivár és önző korkép néz felénk a könyvnek jóformán minden lapjáról: egészen az erdélyi triász tagjait támogató késői magyar humanistákig, szinte egyetlen hang sem áll a „megtörtek" egyre népesebb tábora mellé, s amilyen mértékben jönnek forrongásba az elnyomott szenvedélyek, olyan mértékben sokasodnak az ellentábor részéről jövő rágalmak, sőt a méltóságteljes „stylus curialis"-szal alig összeférő szitkozódások is. T. általában igyekezett felülemelkedni az ellentétek pillanatnyi kitörésein, az az érzésünk azonban, hogy olykor keményebb szavakkal bélyegezhette volna meg azt a kétségtelen rosszindulatot, amely a román követelések kijátszását, elodázását jellemezte. Hiszen vitán felül áll, hogy még Rettegi emlékiratai, melyek pedig legjobban tükrözik a román tömegek lelkében lejátszódó átalakulást, sem tekinthetők a haladó szociális felfogás megnyilatkozásának! Az elfogulatlan olvasó szívvel-lélekkel a felvilágosult, humánus eszmék szórványos megnyilatkozásainak oldalára szeretne állni: sajnos, e tekintetben tulajdonképpen csak a szintén sokszor következetlen jozefinizmus jöhet számításba s ezzel nagyjából egyidőben az erdélyi szabadkőműves mozgalom, melyet azonban T. sajnálatosan alig méltat figyelemre (342. 1. jegyz.). Minél gazdagabb anyagot nyújt valamely mű, annál inkább serkent további kutatásra. Olvasás közben számos olyan részletet jegyeztünk fel, ahol nézetünk szerint érdemes lenne a felmerült problémákat tüzetesebben megvizsgálni. íme néhány mutatóba: 9. 1.: Ha egyszer sor kerül a munkának idegennyelvű kiadására, amit őszintén kívánunk és remélünk, módosítandónak véljük a Bevezetés első mondatát: „A román népnek Magyarország területén komoly politikai szerepe a XVIII. század előtt nem volt." A megfogalmazás túlságosan a rendi gondolkodás kereteiben mozog; nézetünk szerint nem lehet elbagatellizálni sem a középkori román bevándorlás jelentőségét, sem a XV. század szociális válságát, melyben a román jobbágyságnak fontos szerep jutott s még kevésbé a protestáns Erdély románságának problémáit; a protestáns missziós tevékenység tagadhatatlanul politikai célzattal is bírt. 15. 1.: Az antik Dácia-eszme s a római származás gondolatának Kárpátokon túli úttörői közül T. többször említi Chesarie rámnic-i püspököt; melléje állítható szerintünk Naum Rlmniceanu (1764-183), aki, bár görög krónikás volt, mégis eljutott a modern Nagy-Románia elképzeléséhez is. Amint Eminescu a „Dnyesztertől a Tiszáig" nyújtja testvéri jobbját, úgy üdvözli Naum minden Dácia területén lakó honfitársát, a „Pontustól és a Dnyesztertől a Tiszáig s a Maroson túl lakó románokig", (aft ôt) navteÇ ало jtEpcrtcov eîoÇ ЛЕратал» AataaÇ ало IIovtou Kai Hicrtpv T1£XPL Tiacrr^ Kai Jitpav xou Mapiaaou лотатри. Erbiceanu, Crouicarii greci 249.) 18. 1.: Nagyon helyesen mondja T. többízben, hogy „az erdélyi jezsuita és piarista iskolákban közkézen forgó humanista művek fedték fel a román ifjak előtt fajtájuk azonosságának hiedelmét a régmúlt idők római népével", azonban már itt meg kellene emlékezni a protestáns iskolákban tanult román ifjakról is. Haliéira később maga T. is utal (45, vö. még 53). Már 1582-ben szászvárosi Ószövetségben olvasható Román a hagyományos- és népnyelvi rumán helyett a római származás kétségtelen bizonyítéka (vö. M. Roques kiadása [Paris, 1925], I. 3.). 31. 1.: Nagyon helyes, hogy T. kiemeli a románságnak az ortodoxiához való állhatatos ragaszkodását; hozzáteendő lenne, hogy éppen ezért az unitus egyházzal kapcsolatban soha komolyan szóba nem jött a keleti ritus megváltoztatása. Persze megvizsgálandó lenne, vajon az unitusok szertartáskönyvei a XVIII. század folyamán és azóta hogyan viszonylanak az ortodox liturgiához. 68. 1.: A 4. j.-ben tett megjegyzés helytelen: „A román nyelv egyébként ebben az időben még teljesen pallérozatlan". Sajnálattal látjuk, hogy T. kissé értetlenül tekinti a román népi kultúra gazdagságát