Századok – 1989

Könyvismertetések - Weber Alfred: Abschied von der bisherigen Geschichte (Ism.: Waczulik Margit) III–IV/535

KÖNYVISMERTETÉSEK 535 tikai hatalom, mert enélkül nincs egységes jogfejlődés. A jogászjog nem ellensége a törvényhozásnak, sem a jog történeti kutatásának, de legfőbb érdeklődése a gyakorlat felé fordul, s a jogot konzervatív módon, lépésről lépésre fejleszti tovább. Természetesen a jogfejlesztésnek egy zárt csoport kezében való összpontosítása nem kedvez a „népszerű kódex" kívánságának,mely főként forradalmi időkben merül fel, de ezt K. utópiának minősíti és közérthető törvények helyett inkább tisztességes és a néphez közelálló jogászokat követel. Végül azt az állapotot, amikor a jogfejlesztés nem annyira a gyakorlat, mint a jogtanítás és a jogtanárok kezében van, „professzori jognak" nevezi. A jogászság elemzését K. mesteri módon használja fel a recepció folyamatának megvilágításánál. Angliában azért maradt el a római jog befogadása, mert már korán jól szervezett jogászrend képződött a központi bíróságok körül, s ennek rendi érdekei a maga-alkotta common law fenntartását kívánták. Ez a jogászság, a legal profession védte ki a római jognak legveszedelmesebb támadását is a XVI. században. Franciaországban a királyság elutasító magatartása s a királyi jogászok, a párizsi parlament-nek a párizsi coutume-öt alkalmazó tagjai a római jogban való jártasságukat az egységesítésre használták fel, s így a recepciót korlátozták, az egyetemes francia jog előkészítésére használták fel. Németországnak azonban nem volt politikai és bírósági központja, nem alakult ki szervezett jogi hivatás, bár voltak tekintélyes jogászai, s így nem létezett általános német jog sem. Ezért az a tényező, mely a francia és angol központi bíróságokhoz alig hasonlítható Kammcrgericht kötelékében megpróbálta a partikuláris szálakat összefogni, csak a nagytekintélyű, a kulturális Róma-eszme támogatását élvező római jog lehetett. A német recepciót az egységes nemzeti állam és egységes birodalmi magánjog hiánya tette szükségessé. A könyvnek a recepciót követő fejezetei már inkább a tudománytörténet, mint az európai művelődéstörténet és jogtörténet körébe vágnak. A római jog művelésének újkori irányait tárgyalva a szerző a természetjoggal, a Savigny-féle jogtörténeti iskolával, az 1900 óta felvirágzó „újhumanista" iránnyal (interpoláció- és papyruskutatás, ókori jogtörténet) foglalkozik, különös bőséggel méltatva és bírálva Savigny iskoláját. Majd éles kritikával illeti a nemzeti szocializmusnak a római jog tanítását gátló intézkedéseit, kitérve arra a kérdésre is: mennyiben volt utóda a hitleri Reich a középkori német birodalomnak? A náci jogászok fejtegetéseit ízekre szedő fejezet után a mű befejezése a római jog tanításának kilátásaival foglalkozik. K. azt ajánlja, hogy ezt a nagymúltú tárgyat mint dogmatikus szempontokból vezetett jogtörténetet tanítsák, mert így az összehasonlító jogtudomány részeként az európai népek közös jogának, valamilyen általános jogtannak a kialakításához vezethet. A római jog jövője végső soron Európa jövőjével függ össze, ezt a kérdést tárgyalják a könyv utolsó lapjai. Akármilyen szerep is jut a római jognak a jövő jogi oktatásában, a történész sohasem felejtheti el, milyen jelentős szerepe volt az európai műveltség kialakításában. Ennek megvilágításában pedig nagy szolgálatot tett nekünk K. könyve; anyagának gazdagságát és szempontjainak eredetiségét tekintve méltán illeszthetjük Savigny és Vinogradoff hasonló tárgyú munkái mellé. Bónis György WEBER, ALFRED ABSCHIED VON DER BISHERIGEN GESCHICHTE (Uberwindung des Nihilismus, Bern 1946, Francke, Mensch und Gesellschaft 11.) W. szociológus és történész, annak az iránynak a híve, amely a régebbi és bizony sokszor diszkreditált szellemtörténeti irányt szociológiai megalapozottsággal akarja korrigálni. A történelmi életnek nagy, szintetikus irányvonalait figyeli s ezeket mint szociológiai jelenségeket vizsgálja. Az emberi közösségből indul ki, ennek viszonyulásai, közösségi egymásrahatásai hozzák létre a történelmi és egyben szociológiai jelenségeket. Ez a munkája mély szubjektív élményből fakad. A háború utolsó idejében, svájci száműzetésében írta. W. nem akar jós lenni, csak néhány olyan szimptómát lerögzíteni, amit egy kibontakozó új világból máris láthat. Elsősorban az elámított, félrevezetett német néphez szól. Meg akaija a németségnek mutatni, hol és miben tévesztett utat, milyen zsákutcába került. Az európai kultúrának ezt a szörnyű katasztrófáját, a második világháborút végső elemzésben annak a „nihilizmus"-nak tulajdonítja, ami az egész nyugati kultúrán az utolsó századokban egyre erősebben elöm-