Századok – 1989

Könyvismertetések - Az Alföldi Tudományos Intézet évkönyve (Ism.: Belényesi Márta) III–IV/513

KÖNYVISMERTETÉSEK 513 AZ ALFÖLDI TUDOMÁNYOS INTÉZET ÉVKÖNYVE I. köt. (1944-1945) Szerk.: Bartucz Lajos, Szeged 1946, XVI+420 L, 1 térk., 8°. Kevés olyan változatos műltú területe van az országnak, mint az Alföld. Felszíni adottságai, éghajlati és vízrajzi viszonyai a különböző időszakokban más és más népeknek biztosítottak életlehetőséget. Az árvizekkel öntözött térségek és a magasabb hátak - gazdag őskori leletanyagunk tanúsága szerint - éppúgy vonzották a neolitikum halász és kezdetleges földművelést űző tiszai kultúrájának népét, mint ahogy a honfoglaló magyarság is megszállta túlnyomó részüket. Az Alföld négy évszázaddal a magyarok beköltözése után is annyira elütő és jellegzetes foltot jelentett az ország területén, hogy az újonnan érkező pásztorkodó kunok letelepítésére is a legmegfelelőbbnek bizonyult. A táj többféleképp felhasználható természetes erői és a betelepülőkre kényszerített gazdasági rugalmasság - ágy látszik, egyben valamilyen alföldi „lelkiség" kialakítói - nemcsak a pusztítás nyomait tüntették el óriási harcok árán, hanem az újonnan jöttek minden bizonnyal nem kis ellenállását is megtörték: ahogyan egykor a kunok, úgy a török hódoltság után nagy számban betelepülő lakosság is, sokszor szinte nyomtalanul olvadt bele az Alföld megmaradó lakóinak népiségébe és életformájába. A meginduló ásatások már a középkorban igen magas kultúrát sejtetnek. A török hódoltság alatt lassan elvadult táj termőterületté alakulása, a folyószabályozás, a lecsapolás, az öntözés, a dohány-, kukorica-, krumplitermelés, a szőlő és gyümölcs meghonosítása, a konyhakerti növények termesztésének felkarolása jelzi azt a hatalmas gazdasági lendületet, amelyre az Alföld és népe egy újabb honfoglalás érdekében képes. Az Alfölddel foglalkozó tudománynak - szinte végzetszerűen - hasonló hullámvölgyeken keresztül vezet az útja: 1909-ben alakítja meg a Magyar Földrajzi Társaság az Alföldi Bizottságot, mely nagy lelkesedéssel kezdi el az Alföld tudományos tanulmányozását. Ámde az első időszak buzgalma és kezdeti eredményei után nyomon következik a mélypont: az első háború gazdasági és kulturális összeomlása a társaság működésében is lanyhulást okoz. A céltudatos és módszeres Alföld-kutatisnak már-már haldokló gondolata az 1920-as években kell ismét életre. 1927-ben a Szegedi Alföldkutató Bizottság megalakulásával indul meg újra a munka egy sereg új folyóirat (Föld és Ember, Népünk és Nyelvünk stb.) hasábjain. Az Alföld-kutatás görbéje az 1930-as években azonban ismét lehanyatlik, s csak 1940-ben, a szegedi egyetem újjászervezésével kezd ismét felfelé ívelni. Ami az Intézet tudományos kutatómunkájának megindítását illeti, mindenekelőtt arra törekedett, hogy az Alföldet érintő valamennyi fontosabb tudományterületről minél több és részletesebb munkaprogram álljon rendelkezésére. „A beérkezett értékes munkaprogramok nagy száma és a megvitatásuk alkalmával elhangzott tanulságos hozzászólások érlelték meg" (XII. 1.) az Intézet igazgatójában, Bartucz Lajosban az évkönyv kiadásának gondolatát. A Bizottság, mely gyakran problémáinak politikai szempontból való le- vagy felértékelése meg anyagiak hiánya vagy bősége miatt szüneteltette működését, vagy indult lendületnek, egy ilyen lendületében adott programot. Mégsem szabad ezt a programadást „véletlennek" tekintenünk, hiszen nemcsak azt szolgálta, hogy a mostoha anyagi okok következtében - ilyenekkel a tudománynak folytonosan számolni kell - mód legyen ,,a mindenkori anyagi és személyi lehetőségek szerint a legmegfelelőbbet kiválasztani és megvalósítani" (XII. 1.), hanem az az igazi jelentősége, hogy végre egy sereg rokontudomány szembenézett önmagával és körvonalazta működési területét, rájött arra, hogy az egyes tudományok nem öncélúak, hanem a tudomány nagy családjának egymással rokon tagjai. Ilyen „egységes" tudomány felé törekvő felfogással találkozunk Tálasi István tanulmányában. (Az Alföld néprajzi kutatásának kérdései és problémái.) Ez a munka a magyar néprajz minden ágában egészen új utakat vág. Teljesen szakít etnográfiánk már-már hagyománnyá vált szemléletével, mely szerint a népi kultúra önmagában fejlődő organizmus, s azt a magasabb kultúrától elvonatkoztatva is megvizsgálhatjuk. Tálasi alapvető problémái röviden összefoglalva a következők: a népi műveltség földrajzi szemlélete meggyőz arról, hogy a táj és műveltség megnyilvánulása szoros kölcsönviszonyban van egymással. Ezért az Alföld népi műveltségét mindig történeti, földrajzi, társadalmi és lélektudományi együtthatással kell szemlélnünk és származásának, múltjának megfelelően osztályoznunk. A néprajz mai művelői közt gyakran halljuk a panaszt-: a népi kultúrának már csak nyomai vannak meg, itt az utolsó alkalom a gyűjtésre. Ezzel szemben Tálasi, igen helyesen, azt igyekszik bizonyítani, hogy a változás és kialakulás állandó folyamat és az új népi életforma minden jelenlegi válsága ellenére is alkotó irányú. A „módszeres látás" érzékeltetésére törekszik tehát, hogy „a honi néprajzi kutatás helyenként korhadozó és megkövesedett előítéletekben botladozó szekerét új utakra" (32. 1.) vezesse. A továbbiakban rámutat arra, hogy az Alföldön a nagytáj vizsgála-