Századok – 1989

Könyvismertetések - Mittes Heinrich: Vom Lebenswert der Rechtsgeschichte (Ism.: Bónis György) III–IV/511

KÖNYVISMERTETÉSEK 511 is ismerték, másrészt viszont úgy gondolja, hogy a mokrini rajz már nem a szarvasősanya üldözését ábrázolja, hanem a világhegy körül folyó vadászatot. A szarvasősanya emlékét őriznék szerinte a szkíták és a belső-ázsiai népek lószerszámai is, amelyekről úgy véli, hogy a ló szarvassá változtatását célozták. Mindezeknek a képzeteknek végső gyökerét a belső-ázsiai népek ősi anyajogú társadalmában, illetve e társadalom istenasszonyának szarvasünő voltában való hitben és totemállatként való felfogásában gondolja megfoghatónak. Bármennyire tiszteletben tartsuk is a kutatónak bizonyos jelenségek végső okainak megvilágítására irányuló teremtő fantáziáját, nem hallgathatjuk el azt a benyomásunkat, hogy L. szellemes fejtegetései - bár egyes részletekben helyes megfigyelésekről tanúskodnak - egészben véve nagyon bizonytalan alapokon épülnek fel. Ez kétségtelenül annak az eredménye, hogy módszere lehetőségeinek határát erősen túllépi és olyan területekre nyúl át, amelyek nem tartoznak biztos és szakszerű megítélés alá. (Mint jelentéktelen, de bosszantó külsőséget említjük meg ezzel kapcsolatban, hogy László potnia theron helyett - görög betűkkel - következetesen potnia deron-t ír.) Ez az eljárása azonban könnyen azzal a veszéllyel járhat, hogy egyébként helyesnek bizonyult módszerének és eddigi eredményeinek hitelét is aláássa. Harmatta János MITTEIS HEINRICH VOM LEBENSWERT DER RECHTSGESCHICHTE Weimar 1947, H Böhlaus Nachf., 134 1. 8°. A jogtörténet létjogosultságának és értékének problémája újra és újra felbukkan a a külföldi tudományos irodalomban. Különösen nagy társadalmi és politikai változások idején, amikor a múlttal való szakítás a tömegek szükségletévé válik, lép fel bizonyos lekicsinylés a történeti stúdiumokkal szemben is. A nagyértékű és európai szemhatárú munkáiról jól ismert M. bizonyára azért veti fel éppen most a kérdést: van-e lehetősége, van-e létjogosultsága a jogtörténetnek? Csak specialisták gyűjtötte holt anyag, vagy értéket jeleni az élet számára is? Van-e élményszerűsége, jelent-e valamit a vele foglalkozók személyiségének kifejlesztése, a sorsuk legyőzéséért folytatott harcuk szempontjából? Megismerhetők-e belőle magasabb öszszefüggések, a társadalmi élet törvényei? Tehát a szerző nemcsak a jogtörténet értékét, hanem az élet, a társadalomban létező emberi személy szempontjából való értékét veszi fontolóra és fejtegetései végén az összes feltett kérdésekre igennel felel. A két első fejezet a jogtörténetet mint a történettudomány és mint a jogtudomány részét vizsgálja. Voltaképpen áttekintést kapunk bennük egyfelől a történetírás, de különösen a történetfilozófia, másfelől a jogtudomány újabb fejlődéséről, különösen Németországban. Az első fejezet, mely a középkori vallásos és a felvilágosodott történelemszemlélettől Herder, Hegel, Ranke, Mommsen, Freytag, Burckhardt érintésével Dilthey és Nicolai Hartmann felfogásáig vezet, rámutat a história szemléletének különböző változásaira és felvetett új kérdéseire. Azok a rövid utalások, amelyekben a jogfejlődésnek ezekkel az új kérdésekkel való összefüggését érinti, rendkívül becsesek és gondolatébresztők. A második fejezet közelebbről érinti tárgyunkat: a jogtörténeti vizsgálódás kialakulását tekinti át a gyakorlati célzatú műveléstől (Pomponius, Eike V. Repgow, a középkori német publicisták), meg az antikvárius forráskiadástól kezdve, a jogtörténeti iskolán, germanistákon, romanistákon, pozitivistákon keresztül napjainkig. Érdekes Brunner méltatása: M. elismeri nagy érdemeit, de felrója neki és iskolájának racionális pozitivizmusát, mely nem számolt eléggé a dogmatikusan felfogott régi jogforrások társadalmi hátterével. „Gyakran olvasták úgy a régi forrásokat, ahogyan akkor modern törvényeket értelmeztek" (50.1.)ítja találóan és nálunk is megszívlelendő módon. Kifogásolja a túlzott specializálást, az alkotmánytörténet és magánjogtörténet elszakadását, holott mindkettőnek sok mondanivalója volna a másik számára. Végül rövid áttekintést ad tudományágunk fejlődéséről a többi nyugat-európai államokban. Tanulsága, hogy a jogtörténelem része a jogtudománynak, de még nem tudott vele lépést tartani; nagy feladatok várnak rá az új jogfilozófiai irányok (újkanti, újhegeli dialektikus materialista irány) kiértékelésében és felhasználásában. A harmadik fejezet azokat a teljesítményeket vizsgálja amelyeket a jogtörténet végzett a történelem és a jogtudomány szolgálatában. A történelem számára azért fontos a jogi összefüggések megértése, mert