Századok – 1989

Tanulmányok - Hajnal István: Kézművesség írásbeliség és európai fejlődés III–IV/407

KÉZMŰVESSÉG, ÍRÁSBELISÉG 425 Ez a fajta „materializmus" nem teszi egyoldalúvá a történetszemléletet, hanem épp ellenkezőleg, erősíti valóságérzetét és biztosabbá teszi kutató módszereit. A kora középkor élete nyomorúságos volt, bizonytalansággal, rettegéssel. A szokásszerű közösségek csak erőtlen menedékei lehettek az egyéni sorsnak, az erőszak ellen. De öntudatlan szívóssággal épült tovább ez a szokásszerű társadalom, amíg végre győzedelmeskedett és a kicsiny mindennapos élet teljes tartalmát-felszerelkedését vitte bele a fejlődésbe. A fizikai és az értelmiségi munka egyaránt e mélyszervezetből nőtt ki, mindkettő az élet teljességéből merítette módszereit. Nem lehet egészséges az a társadalom, amely a szellemi fennsőség címén kiszívja a fizikai munkából az alkotás elemeit s csak önmagának igényli a társadalmat boldogító feladatokat. * A fejlődéskutatás itt jelzett módszereit illetőleg meggyőződésem szerint különleges szerep juthat a magyar tudománynak. Legyen szabad még erről is szólnom egypár szót. A nyugati latin kultúrkör szélén állva, a távolság előnyével kezelhetjük az összehasonlító módszereket. Az írásnak, mint társadalomszervező formának vizsgálatában máris elöl jár a magyar tudomány. Elsősorban kitűnő oklevéltani tanszékünknek köszönhetjük ezt, Szentpétery Imre vezetésével a szakemberek egész sora foglalkozott a problémával; elég talán Szilágyi Loránd, Istványi Géza, Kumorovitz Bernát, Perényi László, Guoth Kálmán, Bezsák Miklós nevét említenem. E vizsgálatokkal párhuzamosan igen intenzív kutatások emelték ki a középkori klerikus alakját az ismeretlenségből, s francia képzettségüket, csupán Eckhardt Sándor, Gabriel Asztrik munkáira hivatkozom itt, valamint az újabb Anonymus-kutatókra. A francia írásbeliség terjedését illetőleg 1921-ben megjelent munkám azt a tételt állította fel, hogy a magyar és az osztrák oklevélírások a XII. és XIII. században formákban és fejlődésben lényegükben azonosak a franciákkal. Ebből azt következtettem, hogy előkelőbb oklevélíró klerikusaink közvetlenül a francia egyetemeken szerezték képzettségüket. De nem is ez a fontos, az európai fejlődéstörténet szempontjából; hanem az, hogy ugyanilyen azonosság mutatkozik minden Alpokon inneni területen, a franciától, némettől, Lengyelországig, Svédországig. E szerint mindezen Európának értelmiségi képzése a francia egyetemek vezetése alatt állott. Akkoriban munkámmal, ahhoz képest, hogy csak magyarul jelent meg, eléggé foglalkozott a nyugati tudomány, valamint későbbi idevágó dolgozataimmal is. Úgy látom, az európai írásfejlődésnek lényegében való egyöntetűségét általában elismerik. Elismeri ezt Fichtenau is, aki bővebben foglalkozik munkáimmal; de az írás-egyöntetűség magyarázatára az akkori középkori univerzalizmusra hivatkozik, továbbá a pápai oklevelezés általános hatására - megengedve mégis bizonyos szerepet a francia egyetemek magisterei számára is. Francia tudósok véleménye szerint a magyar írások természetszerűen egyeznek a nyugatiakkal, azonban mindenütt így írtak akkor, még az Anjou-Nápolyban és a szíriai francia fejedelemségekben is.