Századok – 1989

Tanulmányok - Hajnal István: Kézművesség írásbeliség és európai fejlődés III–IV/407

416 HAJNAL ISTVÁN készen álljon ura segítségére, tanáccsal és fegyverrel - de hivatásához illő önállósággal, akár az ellenszegülésig is. Erőteljes vonásokkal emelkedik így ki a szokásszerűségből minden érzékelhető, tárgyias forma, a mindennapos foglaltosságok szemlélhető módszerei. A francia mélyhűbériségben elejétől szokásos a több személlyel való kötöttség: mindegyik felé más és más teljesítményekkel lép valaki kölcsönösségbe, mégis egész foglalatosságával kezeskedvén. Néha például egy várkapunak, falrésznek őrzése ez a teljesítmény. A kőműves néha egy falrésznek karbantartását vállalja, másokkal szemben pedig más munkákat, hivatása teljes megbízhatóságával. Nincs vezető, vagy értelmiségi hivatás sem, amely ne tagozódnék bele az általános szokásszerűségbe. Még az üzlet, a hitelélet sem racionális érdekkölcsönösséggel dolgozik, kíméletlen jogi alap helyett kénytelenek a felek egymás egész életvitelét tekintetbe venni. A modern szerződésjog, hiteljog, sőt a váltójog is kimutathatóan a hűbériségből vette a kegyetlen antik jognál mélyebb emberibb szempontjait. De láthatják a szokásjog formái az élet intimitásait is, szerelmesek, családtagok magatartását; s a vallásos életet is. Ma is jórészt ezekkel a formákkal élünk.14 Nem a hűbériség tehát az európai fejlődés alapja, hanem a mindennapi életnek ellenállhatatlanul felnyomuló népi szerveződése. Racionális fogalmakkal szinte kifejezhetetlen viszonyok az emberek között, s mégis józanabbak, reálisabbak, mint az antik társadalomban; az egész embert közelről megnézők, személyes tapasztalatokkal megismerők. Ha van társadalom, amelynek nincs szüksége az írásra, úgy a kora középkori, szokásszerű társadalom az. A szituációkat itt csak megtapasztalni lehet, s aztán legfeljebb csak valami szimbolikus formával szertartással megörökíteni. És mégis ebből a társadalomból nőtt ki az az európai írásbeliség, amely elterjedésre és mélységre már a középkorban messze felülmúlt minden előző kultúrát. Az európai fejlődés nagy választóvonalát jelenti az írásbeliség elterjedése.1

5 Az antik igen elevenen és elterjedten használta az írást, viasztáblákon, papyruson. Gyorsan, egyénien írtak, kifejlődött gyorsírással is. A valóság azonban az, hogy csak élőszóban gondolkoztak, érintkeztek. Az eleven racionális gondolkodás nehezen viseli el az írás technikájának közbeiktatását, oly technikáét, amelynek tökéletes alkalmazása évek tanulását és állandó gyakorlatot kíván. Az antik úr tehát inkább rabszolgával íratott és olvastatott fel magának. Az írás gyors volt, de majdnem csak az tudta olvasni, aki írta. Nem alakultak ki mindenki által olvasható, társadalmias formái. Az antik kapitális nagybetűk szárait rendszertelenül, a kapcsolódások szerint hajlítva-szétbontva dobálták egymásba, a betűk tulajdonképpen el is tűntek ezen egyének, jogászfoglalkozások, vidékek szerint változó írásokból. 14

Ez különösen H. Mitteis: Lehnrecht und Staatsgewalt, 1933. és Bloch: i. m. - Legyen szabad itt hivatkoznom arra, hogy éppen az újkori társadalomalakulás vizsgálata irányított engem szükségképpen arra, hogy az európai fejlódés szokásszerű alapjaira következetesen visszanyúljak. (Egyetemes Történet, III. к., Újkor, 1936.) 15

Erre vonatkozólag hivatkozom munkáimra és a bennük idézett irodalomra: írástörténet az írásbeliség felújulása korából, 1921.; Le rôle social de l'écriture et l'évolution européenne (Rev. de l'Inst. de Sociologie Solvay, 1934.); Vergleichende Schriftproben zur Entwicklung und Verbreitung der Schrift im XIIXIII. Jahrhundert, 1943.