Századok – 1989

Figyelő - Klaniczay Gábor: Az interdiszciplinaritás az utóbbi negyedszázad történettudományában I–II/163

FIGYELŐ 167 puszta bemutatásával és valamiféle hétköznapi bölcsesség alapján történő rendszerezésükkel. Ismerje meg és vegye tekintetbe (s ha kell, alakítsa át saját igényei szerint) az adott területet elméleti igénnyel kutató szaktudomány kategóriáit, módszereit. Fontos ezen a ponton hangsúlyozni: az interdiszciplinaritás nem önérték, nem önálló módszer, hanem pusztán a történettudományos kérdések megválaszolásához választható utak egyike, pontosabban egyik fajtája, a megfelelő közlekedési eszközökkel. Ha valaki interdiszciplináris kutatásba fog, ezzel ugyanúgy tévedhet zsákutcába, mint bármilyen más módon, és ugyanúgy csak az elvégzett munka mélysége, következetessége, relevanciája minősít, mint ahogy a hagyományos megközelítésben sem elég, ha valamilyen munka levéltári kutatásokon alapul - a feldolgozás minősége a döntő. A modernebb és a hagyományosabb módszerek túlzott szembeállításától is óvakodni kell: a legjobb interdiszciplináris kutatások nem elvetni szokták a történettudomány hagyományos módszertanát, hanem, mint fentebb már hangsúlyoztuk, éppenhogy érvényesítik azt a rokon szakmáktól kölcsönzött módszerek történetírói alkalmazása, továbbfejlesztése vagy esetleges cáfolata során. Szükséges néhány szót ejteni az interdiszciplinaritás meghonosodni kezdő gyakorlatának lehetséges visszásságairól is. Félő, hogy a rokontudományok kategóriarendszerének átvétele (e bármennyire is hasznos és szempontgazdagító „kontárkodás") nyomán a történettudományból egymással inkompatibilis részterületek konglomerátuma lesz, melyeket nehezen érthető szakzsargonok, a laikus számára áttekinthetetlen premisszák, módszertani előfeltevések, elméletek választanak el egymástól, s a történettudomány derékhadától. Az értékelés kritériumai sem világosak az újféle módszertanokkal, elméletekkel kísérletező megközelítésekben. Nem mindegy ugyanis, hogy mit és hogyan vesznek át a rokon diszciplínából. Előfordulhat, hogy a történész a másik diszciplínában már meghaladott, cáfolt elméletet választja ki saját munkája „újszerű" támpontjaként. Ugyanakkor persze, végső soron, ez a kérdés sem eldönthető: jogos lehet-e lebeszélni például a pszichológiai jelenségek, az álmok iránt érdeklődő történészt a freudi elmélet - bármily sokat bírált -alkalmazásáról? További probléma, hogy az interdiszciplinaritás gyakorlatának elterjedése olyannyira porózussá teheti a történettudomány - és más vele érintkező rokontudományok - határvonalait, hogy egy adott ponton túl elhalványodik az egyes diszciplínák sajátos módszertana. Az új módszertani szinkretizmus felszámolhatja vagy legalábbis összemoshatja azokat a tradíció szerint elkülönült megismerési módokat, melyek léte eredetileg kecsegtetővé és gyümölcsözővé tehette az interdiszciplináris eszmecserét. Az interdiszciplináris vállalkozások tehát együtt kell hogy járjanak az egyes diszciplínák határainak, belső kohéziójának a megőrzésével. Ezzel függ össze az is, amire az általánosabb problémák sorában utolsóként utalok. A nagyszabású módszertani pluralizálódás körülményei között természetesen nagyon megnehezül a mindenkor szükséges történelmi szintézis. E problémára megoldásként kínálkozik: ki kell dolgozni az interdiszciplináris jellegű vizsgálatok módszertanának egy olyan oldalát, mely meghatározza, milyen történeti kritériumokat kívánatos érvényesíteni egy ilyen vizsgálatban, és miképpen (forráskritika, történelmi kontextus, a következtetések történelmi érvényességi körének pontosítása,