Századok – 1988
Történeti irodalom - Rakic Lazar: Jaša Tomic (1856–1922) (Ism.: A. Sajti Enikő) 727/IV
728 TÖRTÉNETI IRODALOM A szerző külön fejezetet szentel az ún. tucindani (a pravoszláv karácsony előtti második nap) tragédiának, e ponton érzékeltetve legplasztikusabban a magyarországi szerbek zárt belső politikai életét, a kicsinyes intrikákat. Tomid 1980. január 4-én megölte Misa Dimitrijevict, a konkurens szerb liberális lap, a Branik szerkesztőjét, aki a radikális pártvezért lejáratandó, feleségét kompromittáló levelet tett közzé lapjában. A tragédia, s a hatesztendős börtön nemcsak Tomid politikai pályáját törtei ketté, de tovább mérgesítette a szerb radikálisok és liberálisok közötti viszonyt, lehetetlenné téve a két irányzat bármiféle együttműködését. Tomié nélkül a Radikális Párt sokat vesztett erejéből, tömegbázisa is megcsappant. A szerző szerint ez az esemény „megkönnyítette a kormány elnemzetlenítő politikáját", a magyarázattal azonban adós marad. A könyv talán leginkább kiérlelt fejezete Tomic nemzeti és vallási kérdésben vallott nézetét elemzi, szembesítve azt gyakorlati politikai tevékenységével. A nemzeti kérdésnél mutatható ki talán leginkább eszmevilágának ellentmondásossága, a nacionalista és progresszív elemek keveredése. Miközben tollal és fegyverrel harcol a balkáni népek függetlenségéért, kiáll a magyarországi nemzetiségek egyenjogúságáért, a magyar néppel való együttműködésért, harcos antiszemita és nazarénusellenes volt. Ez utóbbi gyökereit kutatva a szerző rámutat, hogy Tomic azért igyekezett megakadályozni a szekta terjeszkedését, mivel az elfordította a szerbeket nemzeti mozgalmuktól, s olyan paraszti rétegek között nyert teret, amelyek hagyományosan a Radikális Párt bázisát jelentették. A szekta terjedésének fő okát a pravoszláv egyház rossz vezetésében látta, s az ellene folytatott harcot, amelyet a szerző részletesen elemez, összekapcsolta a nazarénusok elleni küzdelemmel. Miközben a szerző sikerrel számol le a Tomic pályájával kapcsolatos egysíkú, merev értelmezésekkel, bizonyos pontokon ezt maga sem kerüli el. Gondolunk itt például arra, hogy amikor a radikálisok az egyházi szaborban elsöprő győzelmet arattak, s Tomié igyekezett kapcsolatokat teremteni kormánykörökkel, a szerző ezt opportunizmusnak minősíti. A könyv utolsó fejezete Tomic és az új állam viszonyát elemzi, mikor több esztendős katonai börtön és internálás után az idős és immár beteg politikus, a közben gyökeresen megváltozott körülmények között ismét bekapcsolódik a politikai életbe. A szerző Károlyi Mihály emlékiratai alapján mutat rá, hogy Tomié még 1918 novemberében is látott lehetőséget arra, hogy a Vajdaság a demokratikus Magyarország része maradjon. Igaz, teszi hozzá, ehhez a nézetéhez a politikai élettől való, hosszabb ideig tartó elzártsága is hozzájárult. Vitázva azzal a jugoszláv történetírásban mindmáig elterjedt felfogással, hogy Tomic teljes egészében azonosult Pasic nagyszerb koncepciójával, megállapítja: bár Szerbia domináns szerepét az egyesülésben ő sem tagadta, Pasic'tyal ellentétben óriási hibának tartotta a centralizmus egyik eszmei alapját képező „háromtörzsű egy nemzet" teóriáját. Míg az állami unitarizmust támogatta, a nemzetit elítélte. Nyilván erre vezethető vissza, hogy a Vajdaság autonómiájának korábban harcos képviselője az új állam megalakulásakor a Vajdaság Szerbiába történő beolvadásának szószólója lett. Az idős Tomié az új állam viszonyai között már nehezen ismerte ki magát, pártja is beolvadt a szerbiai Radikális Pártba. Sok mindennel elégedetlen volt, mégsem volt csalódott. Halálakor a vajdasági magyar sajtó a magyar nép barátját gyászolta benne. A logikusan, jól szerkesztett kötet nem csupán Tomic politikusi pályáját rajzolja meg, amelyben a konzervatív elemek egyre erőteljesebbé válnak, hanem bonyolult egyéniségét is. A magyar olvasónak mégis hiányérzete támad. Egyrészt azért, mert a munka egyébként igen gazdag lábjegyzetei között nem látja a magyar történeti irodalomnak a korszakra vonatkozó legfontosabb irodalmát. Legfőképp pedig azért, mert a Tomic alakján keresztül bemutatott magyarországi szerb politikai élet mintha légüres térben mozogna, s csak itt-ott sejlik át az a tágabb politikai, társadalmi közeg, amely minden, valóban létező zártsága mellett is formálta az itteni szerbek politikai életét. Ez annál inkább feltűnő, mivel Tomid szerbiai kapcsolatai a kötetben megfelelő hangsúlyt kapnak. A recenzens lehetőséget látott volna a magyar polgári radikalizmus és Tomic eszmevilágának összehasonlítására is. Kritikai megjegyzéseinkkel együtt is úgy véljük, hogy Rakic monográfiája a jugoszláv történetírás jelentős eredménye, mely fontos hozzájárulás a magyarországi szerbek történetének árnyaltabb megismeréséhez is. A. Sajti Enikő
