Századok – 1988

Történeti irodalom - Urbán Aladár: Batthyány Lajos minszterelnöksége (Ism.: Diószegi István) 718/IV

718 TÖRTÉNETI IRODALOM URBÁN ALADÁR BATTHYÁNY LAJOS MINISZTERELNÖKSÉGE Magyvető Könyvkiadó, Budapest 1986. 843 1. Az 1979-ben megjelent Magyarország története hatodik kötetében Spira György sajnálkozva állapítja meg, hogy a Batthyány-kormány történetét vagy Batthyány kormányfői működését a maga egészében bemutató monográfiával nem rendelkezünk. A közlés önmagában nem keltene döbbenetet, hiszen az azóta hatalmon lévő többi ötvennégy közül is alig egynéhányról készült feldolgozás. De ha azt is megtudjuk tőle, hogy a negyvennyolcas magyar forradalom történetével több tízezer mű foglalkozik, méltán csodálkozhatunk azon, hogy az első független felelős magyar minisztérium történetének több mint százharminc éven át nem akadt krónikása. Csodálkozhatunk és találgathatunk. Vajon azért nem, mert a kormányzattörténet műfaji nehézségei visszarettentették a történészeket, vagy pedig azért nem, mert az első független felelős magyar kormány az utókor számára sohasem lett lobogó. Nem lett, hiszen a közösügyes időszak mindig is sokallotta, az önálló államiság korszaka pedig kevesellette függetlenségét. Az is lehet, hogy más okok is közrejátszottak. A biztos választ majd megadja egyszer a negyvennyolcas historiográfia ugyancsak régóta esedékes kötete. Mindenesetre ha valaki ilyen historiográfiai előzmények után vállalkozik a Batthyány-kormány történetének megírására, már témaválasztásával figyelmet és elismerést érdemel. Ha a „Batthyány Lajos miniszterelnöksége" című munka a magyar historiográfiában előzmények nélküli is, a szerző, Urbán Aladár történetírói tevékenységéban korántsem az. A könyv bőséges irodalomjegyzékét lapozgatva az olvasónak olyan benyomása támad, hogy a szerző egész munkássága ennek a műnek az elkészítésére irányult. Urbán Aladár érdeklődése persze az egész negyvennyolc-negyvenkilencre kiterjedt és nem is korlátozódott csupán a magyar vonatkozásokra. De bármily tágra is nyílt az érdeklődés látószöge, nem lehet nem észrevenni a rendszert és következetességet, ahogyan újra és újra visszatért negyvennyolc első hónapjaihoz, és azt, hogy miközben tanulmányiban felderítette a Batthyány-kormány hadügyi politikájának különböző vonatkozásait és megírta a nemzetőrség szervezéséről szóló nagy monográfiáját, ezzel a résztől a teljeshez, az első felelős magyar minisztérium tevékenységének egészéhez közelített. A történetírói tudatosság és a választott téma iránti hűség szép példája ez, amely nem befolyásoltatta magát múló divatoktól és konjunktúráktól, hanem mindig is a tudományos megismerés követelményeihez igazodott. Az első magyar minisztérium krónikása alighanem mindvégig ki volt téve a kísértésnek, hogy a forradalom első hat hónapjának egészére kiterjeszkedjék. Az olvasó szerencséjére Urbán Aladár nem mindig tudott ellenállni ennek a kísértésnek. Könyvének lapjain az akkori megmozdult világ összes szereplői életre kelnek, a türelmetlen pesti nép és az országgyűlés kritikus baloldala éppúgy, mint a főhercegek rosszhiszemű bécsi tanácsa, Karlóca és Zágráb megszállott határőrjei csakúgy, mint Frankfurt habozó és bátortalan parlamenti képviselői. Az erők játéka és bonyolultsága a nagy francia forradalom első hónapjaira emlékeztet, Urbán Aladár történetírói teljesítménye pedig a francia forradalom modern feldolgozására. A szerzői diszciplína és kompozíciós készség mindamellett végig érvényesült, és ha a háttér és a keret helyenként erősebb kontúrokat kap is a kelleténél, Urbán Aladár elsősorban azt nyújtja, amit könyve címében igér: Batthyány Lajos miniszterelnökségét. Az első felelős magyar minisztérium a történetírástól különféle és meglehetősen szélsőséges minősítést kapott. Voltak olyanok, akik forradalminak nevezték, mások a legalitásban látták lényegét, és újabban olyan történész is akadt, aki a törvényes forradalom megtestesülését fedezte fel benne. Urbán Aladár, jóllehet nagyon is határozott véleménye van Batthyányról és minisztertársairól, óvakodik az ilyen szélsőséges minősítő jelzők használatától. Ehelyett első pillanatra keveset mondó és nem a lényegre mutató meghatározással él: ez a kormány koalíciós volt. Nem abban az értelemben, hogy valamiféle pártszövetség kormányzott volna — a magyar parlamentarizmus megszületésekor nélkülözte a modern értelemben vett pártokat, hanem úgy, hogy a miniszteri tárcákat egymással korábbi nézeteik és tetteik alapján korántsem harmonizáló politikusok birtokolták. A volt londoni nagykövet herceg Esterházyt és a Pesti Hírlap egykori szerkesztőjét, Kossuthot egy egész világ választotta el egymástól, de Széchenyi és Deák nézetei között sem sok érintkezési pont mutatkozott. - Mi az értelme, mi a jelentése annak, hogy Urbán Aladár kiemeli és előtérbe állítja a kormány koalíciós jellegét? Alighanem az, és ha így van, ez valódi kompozíciós bravúr, hogy a kormány leginkább jellemző tulajdonsága ezáltal