Századok – 1988

Folyóiratszemle - Tárgyi kultúra és a házépítés Észak–Amerikában: a hétköznapi emberek világa 1870–1920 537/III

FOLYÓIRATSZEMLE 537 ,.keresleti oldalon" (demand side) az egyetlen remény a külföldi piacokban lehetett, mivel az árak stabilizálását fokozott kivitellel helyre lehetett volna állítani. Ez utóbbi feltevés adalékul szolgálhat a századfordulón bizonyos amerikai körök előtt népszerű „birodalmi" gondolathoz. Azonban a tőkések nem tudták kellő időben végrehajtani a modernizálást: a szakmunkások ellenállásán (sztrájkok, szerződések) megbukott a törekvés. A szervezett munkásság tehát megnyerte ezt a csatát, de a háborút elvesztette 1896 után. A szervezési újítások (vízszintes és függőleges integráció) sikeresen vették fel a harcot a termelés munkásellenőrzése ellen (például azzal, hogy szétválasztották a szellemi és a fizikai munkát), és ezzel egyidőben a vállalatok képesek voltak a munkásokat is érdekeltté tenni a változásokban: Charles R. Flintet idézve (a U.S. Rubber Company alapítója): az amerikai munkások váltak a legjobban fizetett munkásokká a világon, és mindezt az tette lehetővé, hogy többet termeltek, mint társaik bárhol a világon, hála a magasabb fokú szervezettségnek és a jobb gépeknek. A lényeg azonban nem is ebben rejlett, összegezi véleményét Livingston: a helyzet megoldása se nem a „kínálati oldalon", se nem a .keresleti oldalon" volt, hanem a kibontakozást az elosztás újrarendezése hozta, mely a kérdés kulcsa a gazdasági viszonyok vizsgálatánál. (American Historical Review, Vol. 92, No.l February 1987, pp. .69—95 ) Ma.T. TÁRGYI KULTÚRA ÉS A HÁZÉPÍTÉS ÉSZAK-AMERIKÁBAN: A HÉTKÖZNAPI EMBEREK VILÁGA, 1870—1920 Észak-Amerikában a lakásépítkezések története egyszerre tükröz folyamatosságot és állandó változásokat. A lakásépítés mindig is a gazdasági élet fontos szektora volt, hiszen a 19. századtól kezdve az összépítkezések 50—65%-át tette ki, ráadásul idejekorán felismerték gazdasági ösztönző és munkalehetőségeket biztosító szerepét is. Sajnálatos módon csak töredékes adatok álltak a szerzők — Michael J. Doucet, a Ryerson Politechnical Institute földrajz tanára és John C. Weaver, a McMaster University történelem tanára — rendelkezésére. Az Egyesült Államokban csak 1890-től, Kanadában pedig csak 1901-től tartották nyilván a háztulajdonosokat. Észak-Amerikában az 1910-es évek elején érte el csúcspontját a lakásépítési láz. Mind a népszerű, mind az építkezési szaksajtó arra biztatta az embereket, hogy házat építsenek. Mintakönyvek népszerűsítették a háztípusokat, amelyeket csekély változtatásokkal majdnem egyformán fel lehetett építeni a keleti parton, vagy éppenséggel Délen. A kaliforniai eredetű bungaló típus eljutott egészen a kanadai Vancouverig, kelet felé pedig Chicagoig. A századforduló tájékán Chicago volt a nemzetközi elképzelések legnagyobb befogadója. Fred T. Hodgson (1838—1919) bizonyítja ezt a legjobban — vélik a szerzők. Hodgson adta ki az American Builder с. folyóiratot és vagy 140, a házépítéssel kapcsolatos kötetnek volt vagy a szerzője vagy a kiadója vagy az összeállítója. Néhány város már a századfordulóra kialakította a saját építészeti stílusát — New York a bérlakások és a bérházak városa lett, Balümore-ban, Washingtonban és Philadelphiában a teraszos házak kerültek túlsúlyba. A 19. század végén és a 20. század elején az egyszerűbb építési szerkezetek kialakítása olyan munkaerőmegtakarítást jelentett, amely révén olcsóbban és gyorsabban lehetett házat építeni, és ez vezetett — különösen a Nagy Tavak vidékén és Nyugaton — a városiasodás gyors fejlődéséhez. Az építkezési vállalkozó, ha egy beruházó számára dolgozott, felbecsülte a munkát, és árajánlatot! tett. A megegyezés szükségessé tette a munkaerővel való takarékoskodást, sőt miután maga a vállalkozó is alvállalkozókkal dolgozott, árajánlatok egész sorára volt szükség. A vállalkozások ilyen mértéke innovációra ösztönözte az építőanyagszállítókat, azért, hogy kielégíthessék a vállakozók megtakarítás-centrikus igényeit. A vállalkozókat, illetve a vállalkozó kedvűeket kézikönyvek, kereskedelmi újságok cikkei okították ki foglalkozásuk fortélyaira. Már 1874-ben az American Builder hasábjain arról panaszkodnak, hogy bárki, minden szaktudás nélkül sebtében összeállíthat eladásra szánt házat. A 19. század végén az építkezési vállalkozók általában egy fél tucat alvállalkozóval, földkiemelőkkel, kőművesekkel, bádogosokkal, vakolókkal, üvegesekkel és festőkkel dolgoztattak. A kísérletezések az építkezések során odáig jutottak, hogy az I. világháború idején a vállalkozók már egy nap alatt fel tudtak húzatni egy házat, az építőipari szakszervezetek nem csekély kétségbeesésére. A századforduló csodaanyaga és nagy reménysége a beton volt, és a fejlődést segítette az azonos méretű, gépileg előállított téglák gyors elterjedése, és a falazási technika minél gyorsabbá tételére ki-