Századok – 1988

Folyóiratszemle - Bonsteel Tachau; May K.: George Washington és Edmund Randolph hírneve 528/III

FOLYÓIRATSZEMLE 529 Louisville történelemprofesszora —, hogy megvédje tanítványát és hívét. De nem tette. Ha Randolph bűnös volt, ez a magatartás érthető. Ha mégsem, akkor Washingtonnak távolabbi okai lehettek. Randolph 1775-ben került Washingtonnal kapcsolatba, amikor a Boston körüli táborban szárnysegédjeként szolgált. Pár hónappal később hazatért Virginiába, ahol elindult politikai pályafutása. Részt vett Virginia törvényhozó gyűlésének munkájában, képviselte Virginiát a kontinentális kongresszuson, és kétszer választották meg igazságügyminisztemek. Amikor az ország első igazságügyminiszterévé választották, Randolph félretette eredendően antifederalista érzelmeit, hogy híven szolgálhassa Washington elnököt. Ugyanúgy próbált meg viselkedni, mint az elnök: igyekezett pártonkívüli, el nem kötelezett maradni. A külügyminiszteri tisztséget is csak azért vállalta el, mert látta, milyen nehéz helyzetben van az elnök. 1794-re — amikor Washington kormányának külügyminisztere lett — „sikerült" elérnie, hogy még korábbi hívei is fokozatosan elidegenedtek tőle. Thomas Jefferson például így írt Randolphról Madisonnak: „A legszegényesebb kaméleon, akit valaha is láttam. Még saját színe sincs. Ha velem van, akkor whig, ha Hamiltonnal, akkor tory, ha pedig az elnökkel, akkor úgy igyekszik viselkedni, hogy az neki tessen." 1793-ban, amikor kitört a francia—angol háború, Randolph a semlegességi politika fontosságát hangsúlyozta. 1794-re a belpolitikai helyzet is egyre feszültebbé vált a jövedék-adó kivetése miatt. Randolph maradt szinte az egyetlen a kabineten belül, aki az adózás miatt fellázadt farmerek elleni fegyveres beavatkozás ellen foglalt állást. Maga mellett tudhatta az alkotmányt, pontosabban annak 4. pontját, amely kimondta, hogy csak abban az esetben küldhető katonaság egy szövetségi államba, ha az adott állam törvényhozása kéri. Ennek a pontnak a kijátszására a beavatkozáspárti politikusok, élükön Hamiltonnal az 1792-es nemzetőrségi törvényt használták fel. (Ez a cikkely lehetőséget adott a Kongresszusnak, hogy összehívja egy szövetségi állam nemzetőrségét, ha ott az Egyesült Államok törvényeit megsértik.) Az elnököt végül meggyőzték a beavatkozás szükségességéről. Hamilton befolyása győzött. Randolph azonban nemcsak odahaza szerzett ellenségeket magának, az angol kormányt is magára haragította, mert az éppen zajló európai háborúban nem volt hajlandó elkötelezni magát a franciákkal szemben. Grenville angol miniszterelnök egyenesen azt az utasítást adta amerikai követének, Hammondnak, hogy diszkreditálja Randolphot. Az angolok könnyen találtak eszközt: 1795 májusában eljuttatták Fauchet francia követ egyik elfogott jelentését Pickering amerikai hadügyminiszternek. Pickering nem tudott jól franciául, és a francia követ Randolphról szóló beszámolóját félrefordította. Itt volt a kedvező pillanat a föderalisták számára, hogy megszabaduljanak Randolph-től. Ők ráadásul még attól is féltek, hogy a külügyminiszter befolyásolhatja az elnököt abban, hogy jóváhagyja az angolokkal megkötött, ún. Jayszerződést. Gyorsan léptek tehát: átadták az elnöknek a kompromittáló jelentést, amelyben azt olvashatta, hogy eddigi híve 1794 őszén értékes információkat nyújtott a francia követnek. Randolph külön szerencsétlensége volt, hogy maga az elnök sem tudott franciául, így ó is csak Pickering félrefordítását olvashatta. De Washingtont nemcsak a Randolphról szóló passzusok döbbenthették meg — sőt ezek döbbentették meg legkevésbé —, hanem az 1794-es Whiskey-felkelésről szóló részek, amelyekben azt olvashatta, hogy ó csupán Hamilton eszköze volt. Az elnök méltán gondolhatott arra, hogy mi mindent mesélhetett még Randolph a francia követnek. Randolph eddigi védelmezői mind Pickering félrefordításával magyarázták a külügyminiszter kegyvesztettségét és nem a jelentés többi részével. 1795 augusztusában már a Jay-szerződés miatt is egyre több támadás érte az elnököt, s amikor már ő is tudomást szerzett a Fauchet-jelentésről, nem Randolphot kérdezte meg először, hanem Wolcott pénzügy és Pickering hadügyminisztert, s csak azután vonta őt felelősségre. Amikor Randolph belátta, hogy hiába próbálja bekezdésről bekezdésre megcáfolni a francia követ jelentését, olyan tettre szánta el magát, amire bűnös valószínűleg sohasem lenne képes. A már hazatartó követ nyomába eredt, még el is érte a Rhode Island-i Newport kikötőjében, és egy olyan nyilatkozatot kért tőle, amely bizonyítja ártatlanságát. Ehhez a nyilatkozathoz némi viszontagságok után hozzá is jutott. így felvértezve szerkesztette meg védekező nyilatkozatát, melyben felhasználta a francia követ eredeti jelentéseit is. Mire ez 1795 decemberében megjelent, Randolph már megint otthon volt Richmondban, és megpróbált újra joggyakorlatot folytatni. Washington nem válaszolt Randolph védekezésére, és senki sem vállalkozott, hogy közvetítsen kettejük között. Washington egyszerűen nem tudta megbocsátani korábbi kedvencének a francia követ jelentésének közzétételét, mert így országszerte elterjedhetett a francia követ véleménye, hogy Washington annak a Hamiltonnak a befolyása alá került, aki elérte, hogy Washington bevesse a miliciát a felnagyított zendülés elfojtására. Pedig Randolphnak volt igaza. Randolphnak igaza volt abban, hogy semleges politikát javasolt az angol-francia konfliktusban, hogy ellenezte a fegyveres beavatkozást a Whiskley-felkelés ellen, s ezzel az alkotmány megsértését, igaza volt abban, hogy tárgyalni akart Spanyolországgal, igaza volt, amikor tagadta az árulást. Csak egyben volt hibás: abban, ahogy megszerkesztette a védekezését. A düh úgy elvakította, hogy az