Századok – 1988

Folyóiratszemle - Axtell James: Európaiak indiánok és a felfedezések kora az amerikai történelemkönyvekben 523/III

524 FOLYÓIR ATSZEMLE történetének leírásakor. Tárgyalják az észak-amerikai bennszülött társadalmakat az európai bevándorlás előtt, az európai társadalmi állapotokat, Kolumbus és a többi felfedező életűtját, a spanyolok dél-amerikai bódításait és a spanyol birodalom kialakulását, ill. a vetélytársak — a hollandok, a franciák, az angolok — erőfeszítéseit amerikai gyarmatok megszerzéséért, ezen belül részletesen az angol törekvések hátterét: a reformációt, a spanyol—angol háborúkat, és a részvénytársaságok kialakulását. Egy-két tankönyv hoz csak újat itt: így Gary В. Nash és Mary Beth Norton már figyelmet szentel Nyugat-Afrikának is, mely terület a munkaerő tekintélyes részét biztosította az észak-amerikai gyarmatokon. Ezenkívül a tárgyalt tankönyvek mind kihangsúlyozzák a kereskedelmi utak áthelyeződésének jelentőségét (a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra) és Anglia döntő szerepét az USA kialakulásában, bár azzal a válasszal adósok maradnak a szerzők, hogy miért pont az angol gyarmatokból szerveződött az Egyesült Államok. A könyvek közös hibája az is, hogy kizárólag a Rio Grande és a 49. szélességi kör közötti területről beszélnek, és az angol gyarmatok spanyol és francia ellenfelei — a szerző hasonlatával — csak mint „papírtigrisek" jelennek meg a könyvekben. Továbbá, még mindig az általánosságoknál maradva, rendkívül szűkmarkúan bánnak a korszakkal: röviden (kb. 20—25 oldalon) elintézik az új kontinens felfedezését, a 16. század vallási mozgalmait, a spanyol birodalom kialakulását, és az afrikai diaszpóra megjelenését. A tömörség viszont nem jár pontossággal: tárgyi tévedésekben, értelmetlen illusztrációkban és csalóka féligazságokban bővelkednek az Axtell mikroszkópja alá vett könyvek. Az indiánokra vonatkozó fejezetek jelentik a hibák egyik fő forrását, fgy a törzsi neveket és a nyelvcsaládokat rendszeresen összekeverik a szerzők (pl. a Huronok irokéz nyelvet beszéltek, de az irokéz törzs ősellenségei voltak); több könyvben kijelentik a szerzők, hogy a „személyi tulajdon" és a „földbirtokosság" ismeretlenek voltak az indiánoknál (pl. Bailey), holott köztudott, hogy bizonyos vadászterületeket egyes családoknak adtak; a többség szervezetlenségről ír (Bailey, Current, Morison, Tindall stb.), bár ennek ellentmondanak azok a hatásos Creek, Powhatan, Irokéz és Huron konföderációk, melyek két évszázadig ellenálltak a külső támadásoknak: és végül sokan „primitív", „pogány" panteizmusról (rnak, mivel szerintük az indiánok minden természeti tárgyat lélekkel ruháztak fel (Henretta, Jordan, Unger), ezzel szemben a kutatók már kiderítették, hogy mindössze az élő dolgoknak tulajdonítottak lelket az indiánok, nem pedig — válogatás nélkül — minden tárgynak. Ezzel azonban még nincs vége az indiánok történetéről szóló téveszmék listájának. A féligazságok talán még rombolóbb hatást fejtenek ki az általános kép kialakításánál, mint a nyilvánvaló tévedések, állítja Axtell, és már sorolja is a tárgykörben elkövetett „hírhedtebb" példákat: fóleg a régebbi szerzők (Morgan, Garrati) „szűzföldről" írnak és „lakatlan" vidékről, bár a számítások szerint egy és tizenkétmillió között mozgott az indián lakosság száma abban az időben; Bailyn azzal vádolja az indiánokat, hogy 1600-ban kb 362 000 négyzetmérföld megműveletlen terület volt a keleti partvidéken — és ezek a területek ma is megműveletlenek; vagy egy híres melléfogás az, amikor az írástudatlan Powhatan főnökkel békeszerződést „írattak" alá a szerzők (a virginiaikkal 1614-ben): ilyen békeszerződés soha nem létezett. Arról már nem is szólva, hogy a szövegekben — etnocentrikus módon — az indiánok mint „rézbőrűek", „babonásak", „primitívek" stb. jelennek meg. A spanyolok talán még rosszabbul járnak, mint az indiánok. Bailyn szerint a spanyol hódítás elsősorban ,.mészárlás" volt köznapi martalócokkal, akiknek „elvette az eszét a kapzsiság". Az ellentmondások sorát Breen és Current nyitják meg: az előbbi 750 000 spanyol emigránsról beszél, míg az utóbbi szerint csak „néhányan" voltak hajlandók kivándorolni az Újvilágba. Az angolok fő vetélytársaival, ha lehet, még jobban „elbántak" a szóban forgó tankönyvek szerzői. Rossz időpontokat és helyeket tudatosítanak Giovanni de Verrazzano és Jacques Cartier utazásaival kapcsolatban; Sámuel de Champlain soha nem követelte a területeket Franciaország számára egészen Wisconsinig (Bailey); és a legtöbben Francis Parkman és George Wrong klasszikus, de már megporosodolt munkáinak megállapításait veszik át kritika nélkül, bár a bibliográfiák legtöbbjében megtalálható William Eccles több, e tárgyban publikált könyve is, melyek megfelelően korrigálják az olyan téves nézeteket, miszerint Új-Franciaországban „feudális társadalom" volt, és hogy a francia kolóniák sohasem prosperáltak (Bailey, Breen, Gruver, Henrette, Morison); ezenkívül a sokszor találó, de még többször pontatlan Bailey szefint a francia hatás kizárólag Kanadára korlátozódott, figyelmen kívül hagyva Louisiar.át, a Nagy Tavak menti államokat, Új-Anglia északi részét stb. A hibák mellett azonban számos téma hiányát véli a szerző a tárgyalt tankönyvek legnagyobb hiányosságának. Véleménye szerint legalább kilenc — eddig nem tárgyalt — kérdéskörrel kéne foglalkozni bármely, e korról szóló, átfogó jellegű történeti munkának: (1) meg kellene magyarázni: miért volt az európaiaknak szüksége fűszerre, szőrmére stb.; (2) a felfedezéseket a spanyol reconquista szellemének és az Atlanti-óceán keleti részén fekvő szigetek gyarmatosításának a fényében kellene leírni; (3) a hajózás technikai feltételeivel behatóbban kellene foglalkozni; (4) figyelmet kellene szentelni a változó földrajzi viszonyok-