Századok – 1988

Történeti irodalom - Gross Mirjana: A modern Horvátország kezdetei (Ism.: Filipovits Klára) 505/III

506 TÖRTÉNETI IRODALOM rendszerben az állami bevétel 1851 és 1859 között 4,5-szeresére emelkedett, de 1856 után a növekedés üteme nem volt egyenletes. Bécs legfőbb célja, hogy a befolyt jövedelmekből minél kevesebbet költsön Horvát- és Szlavónországra. A közlekedési utak építése és az igazgatási rendszer finanszírozása csak részben történt állami adókból. Az 1858—59. évre kivetett adó és a ténylegesen befizetett összeg aránya világosan mutatja, hogy mennyivel gyorsabb az adó emelkedése, mint a nemzeti jövedelemé. Ezen adóztatási rendszer egyértelműen az abszolutista rendszer fennmaradását biztosította. Az új igazgatási rendszerben, amelyet az 1851. évi rendelkezés szerint csak 1854-ben sikertilt a gyakorlatba átültetni, nem váltak be, mert az összevont nagyobb községek nem képeztek közös érdekképviseletet. Ezért 1857-ben egy újabb rendelkezés született a települések egyesítéséről, de közös gazdasági érdekeltség alapján. Ennek azonban nem volt meg a lehetősége még 1860 után sem. A negyedik fejezet a feudális viszonyok felszámolásával foglalkozik, s kitér az 1853 és 1857 évi úrbéri pátensre. Fontos kiemelni a mezőgazdasági termelés struktúrájával foglalkozó részt. Táblázatokat közöl a szerző a legfontosabb mezőgazdasági kultúrák termelési adatairól az 1851, 1855—56, 1858—59 évben. Vizsgálja az állatállomány alakulását az 1851 és 1857 évben. A feudalizmus felszámolása a gyakorlatban nem volt olyan egyszerű, mint a törvény megfogalmazása. Ezt bizonyítja a számos paraszti megmozdulás is. Külön részben foglalkozik M. Gross a „zadruga" problémájával. Az elnevezést 1859-ben Utjesenovic Ognjeslav, a Belügyminisztérium titkára használta elsőként. A szerző kutatásai során még a következő elnevezésekkel is találkozott, főleg az értelmiség köréből: patriarchális család, házközösség, patriarchális családok közössége, falusi családok közös szövetsége. Egyébként pedig jelzős szerkezetben szerepel (zadruzni zivot). A parasztság körében nincs külön elnevezése a csak „ház", „nagy ház"-nak. Valószínűleg azért, mivel 1848 után sok helyen a falusi család leggyakoribb előfordulási formája. Az abszolutizmus korában a Határőrvidékeken használatos német elnevezés, a „Hauscommunion" került használatba. Az ötödik fejezetben a közlekedés és az ipar kerül terítékre. A szerző kitér a szárazföldi utak helyzetére, a vasútra és a folyami hajózásra. Leszögezi, hogy 1848 után az utak nagy része járhatatlan, mivel karbantartásukkal a járások, illetve községek voltak megbízva, de fenntartásukhoz nem rendelkeztek megfelelő anyagi erővel. A Vajdaság és Erdély után Horvátország és Szlavónia állt az utolsó helyen a Monarchián belül az útviszonyok tekintetében. A legjobb karban a Karlovac és Rijeka közötti magánkezelésű főútvonal volt. A folyami szállítás is nagy nehézségekkel küzdött, mert a két legnagyobb folyó, a Dráva és a Száva minden évben árvízzel fenyegetett. Tisztításra, szabályozásra szorultak, amit az 1858—59. évben, bizonyos szakaszokon el is végeztek a Száván. Kupán, Dráván és a Dunán. Vasútépítésnek csak előkészületei zajlottak le a neoabszolutizmus időszakában. Különböztek az egyes nagyhatalmi csoportok érdekei a Zágrábot a tengerrel összekötő vasút vonalvezetésben. Az „Osztrák Lloyd" igazgatója. Bruck és csoportja a Karlovac és Rijeka, valamint Trieszt felé szerette volna építeni a vasútat, míg velük szemben a katonai érdekek Senj felé kívánták. A Zágrábi Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Tkalac ebben az ellentétben semleges kívánt maradni, bár a Fiumei Kereskedelmi és Iparkamara álláspontját reálisabbnak és hasznosabbnak vélte. Számot ad a szerző a különböző gazdasági intézmények létrejöttéről, a bankokról és hitelintézményekről, valamint a kereskedelmi és iparkamarákról. A vizsgált korszak legfontosabb gazdasági folyamatainak áttekintése után a szerző úgy véli, hogy Horvát-és Szlavónországban az ipari forradalom legalapvetőbb feltételei sem adottak: a mezőgazdaság technikai színvonala nem alkalmas a modernizálódás végrehajtására, a kommunikációs hálózat nem épült ki, nincs ipartámogató állami beavatkozás stb. A szerző ezzel szemben kiemeli Csehországot, Morvaországot és Szilézia bizonyos területeit, ahol már a kapitalista fejlődés jelentős sikereket ért el. Nem foglalkozik M. Gross Magyarország helyzetével, pedig véleményünk szerint alkalmasabb volna a Horvátországgal való összehasonlításra. A modern iskolarendszer megalapozásával foglalkozik a hatodik fejezet, amelyben a szerző külön tárgyalja a római katolikus és a pravoszláv egyház fennhatósága alatt álló gimnáziumokat és felsőfokú intézményeket. Betekintést nyerünk a Zágrábi Érsekség és a pravoszláv és evangélikus egyházak életébe, de beszél a zsidók helyzetéről is. A „modem iskolarendszerről" csak az ötvenes évek második felében lehet beszélni, amikor eltekintve a számtalan nehézségtől, mégis nőtt az iskolák száma, nagyobb a tanulók, tankönyvek és egyéb segédeszközök száma. Hasonlóan a magyarországi állapotokhoz,az elemi oktatásban legnagyobb számmal a katolikus papok vettek részt, ami meg is felelt Thun elképzeléseinek: összekapcsolni a vallásos és gyakorlati nevelést. A szerző adatai alapján arra a következtetésre jut, hogy az abszolutizmus végső éveiben az