Századok – 1988
Történeti irodalom - Unger Mátyás: Bevezetés a források ismeretébe és a forráselemzésbe (Ism.: Bellér Béla) 274/I–III
238 TÖRTÉNETI IRODALOM 275 legértékesebb és legmarkánsabb része. A könyv három fejezetre tagolódik. Az első, viszonylag rövid fejezet a történeti forrásokról általában csak a legfontosabb, külön előképzettség nélkül is érthető tudnivalókat igyekszik összefoglalni. Történeti forráson ért minden olyan ránk maradt dolgot - lett légyen az szöveg vagy tárgyi emlék -, amely hozzásegít bennünket a múlt valósághű rekonstruálásához. (11, 15. 26.) Ezután a történeti forrásokat csoportosítja tárgyi emlékekre, íratlan szellemi hagyatékra és írott forrásokra. Megszívlelendő - sajnos, nem mindig megfogadott - figyelmeztetése a forráselemzéssel kapcsolatban: a történeti forrás még nem egyenlő magával a történelemmel. A történeti források - tartozzanak bármelyik csoportba - értelmezésre, értékelésre szorulnak. (13.) A történelemtanítás tehát nem oldódhat fel forráselemzésben. Rendkívül hasznos és gyakorlatias útmutatást nyújt a történeti forrásokat gyűjtő és őrző tudományos intézményekről, a múzeumokról, a könyvtárakról és a levéltárakról a következő, Bak Borbála által írt kitűnő fejezet. Itt csupán azt hiányoljuk, hogy külön forráscsoportként nem veszi fel a műalkotásokat, nevezetesen a festményeket, szobrokat, épületeket, holott ezek páratlanul szemléletes elképzelést nyújtanak nekünk a régi időkről, és bepillantást nyitnak a mindennapi életbe, az emberek gondolat- és érzésvilágába. Az első fejezetet a közölt ismeretanyag pedagógiai feldolgozása zárja. A könyv fő részei, a második és a harmadik fejezetek a forráselemzéseket és az elemzett források szövegét tartalmazzák. Itt mindjárt fölmerül egy szerkezeti probléma. Az Előszó a könnyebb kezelés előnyével magyarázza a forráselemzéseknek és a forrásszövegeknek egymástól való elválasztását. (8.) Valójában azonban éppen a könnyebb kezelhetőség követelné meg az elemzés és a szövegek együtt tartását, vagyis egy olyan elrendezést, hogy a forrásszövegek előzzék meg az elemzéseket, és így ne kelljen az olvasónak állandóan előre-hátra lapozni. A második fejezet a konkrét forráselemzésekre ad példát. A szerző itt mindjárt beleütközött a szelekció, a válogatás kérdésébe, hiszen a rendelkezésre álló történeti anyag óriási, szinte áttekinthetetlen. Ezen úgy akart úrrá lenni, hogy az elemzésből teljesen kirekesztette az egyetemes történetet, és az I elemzést - mint írja (7.) - a jobban ismert magyar történelemre korlátozta. Ezzel az eljárással nem tudunk egyetérteni. Amennyire indokolt, hogy a forráselemzés tengelye a magyar történelem körül forogjon, annyira helytelen az egyetemes történeti forrásanyag teljes mellőzése. Nem csupán azért, mert az új, 1978-as reformterv is nagy súlyt vet az egyetemes történeti szemlélet kialakítására, hanem főként azért, mert egyetemes történeti perspektíva nélkül a magyar történelem menthetetlenül provincializmusba süllyed. A magyar történeti források köréből hiányoljuk a kortörténeti forrásokat, amelyek leginkább segíthetnék elő a jelen eseményrengetegében való tájékozódást, és új műfajokkal - például az alkotmányok, pártprogramok elemzésével is — gazdagíthatnák a történeti analízist. A kiválasztott és elemzett magyar történeti források tematikailag a tananyaghoz kapcsolódnak. A forráskiválasztáson természetesen mindig lehet vitatkozni, így itt is például azon, hogy az egyik kortörténeti témát (összesen kettő ilyen van a könyvben), az 1918-as magyar polgári demokratikus forradalmat miért Garami Ernő naplója és miért nem a forradalom főszereplője. Károlyi Mihály Hit, illúziók nélkül. Bp., 1977 с. emlékirata alapján elemzi a könyv. Am a választásban mindig van szubjektív elem, amelyet hiba lenne - de nem is lehet - kiküszöbölni. Az elemzés sikerét különben sem a kiválasztott téma, hanem annak módszertani feldolgozása dönti el. A könyv becsületesen igyekszik példát adni minden fontosabb forráscsoport elemzésére az oklevéltől az elbeszélő forráson át egészen a gazdasági-statisztikai forrásokig. Sőt - vállalt feladatán túlmenően - olykor még tudománytörténeti áttekintéssel is próbálkozik, a sajtó (97.) és a statisztika esetében (99, 105, 106.) különleges sikerrel. Az ilyen gazdag tartalmú könyv nem lélektelen mechanikus másolásra, hanem alkotó felhasználásra, önálló gondolkodásra serkenti olvasóját. Ami magukat az egyes forráselemzéseket illeti, ezekről csak az elismerés hangján szólhatunk. Minden forráselemzésnél fölteszi a kérdést: mire használható? Aztán a feldolgozás módjáról tájékoztat. Ezt az elemzés gondolatmenete követi, amelynek során választ kapunk a forrásanyag konkrét kérdéseire. Aztán forráskritikai megjegyzések sorjáznak, majd összefoglalás zárja le az elemzést. Hogy ez a szaktudományos felkészültség és a vele adekvát módszertani apparátus milyen teljesítményekre képes, azt olyan mintaszerűen megírt forráselemzések mutatják, mint a dömösi prépostság bú-tokait és szolgáló népeit összeíró 1138. évi oklevélnek, Szepsi Laczkó Máté hajdúkra vonatkozó Krónika-részletének, Mária Terézia Urbáriumának, Széchenyi Napló-részletének, Kossuth hírlapi cikkének, az 1688-1901 közti időszak agrárstatisztikájának elemzése.
