Századok – 1987
TÖRTÉNETI IRODALOM - Heiszler Vilmos: Az osztrák katonai vezetés és az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikája 1867-1882 között. Értekezések a történeti tudományok köréből. (Ism.: Tefner Zoltán) 973
974 TÖRTÉNETI IRODALOM 976 uralkodó szövetségének volt a híve, mint a dinasztia tagja ezen belül a bismarcki porosz vezetésű Németországgal szimpatizált a legkevésbé, de mint felelős katonai vezető első számú potenciális ellenségének mégis Oroszországot tartotta. Közte, és John — későbbi vezérkari főnök — között 1870—71-ben megélénkült levélváltásból, az 1872. február 17—19-i titkos katonai konferenciasorozat anyagából ez derül ki. Egy évvel később, 1873 májusában apolitikus Albrecht aktivizálódott, amikor tevékeny részt vállalt II. Sándor bécsi útjának előkészítésében, a kettőjük közötti megállapodás létrejöttében, s abban, hogy később Vilmos császár is csatlakozott a megállapodáshoz. A „három császár-politika" ezen fejleményét a Monarchiában mind a katonai, mind a politikai vezetők sikerként könyvelték el, ezen a módon egyszerre a két legveszélyesebb politikai ellenfél nyomásától sikerült egy időre mentesülni a legkisebb háborús veszély kockázata nélkül. (Ezzel a közeledéssel a katonai szakember Albrecht is nyert. Katonai dolgozataiban a kétfrontos, Oroszország és Németország elleni együttes hadviselést teljesen lehetetlennek tartotta, s a két császárság ellen külön-külön folytatandó háborúnak sem adott sok esélyt.) A keleti válsággal összefüggésben az egyensúly fenntartását, az érdekszférák elhatárolását tartotta legfontosabbnak. Status quo-politikája nem esett egybe a cárizmus pánszláv balkáni expanziójával. 1875 és 79 közötti megnyilvánulásaira a szláv nemzeti mozgalmaktól való félelem a jellemző. Gondolkodásának konzervatív vonásai itt a legszembetűnőbbek. A dinasztikus osztozkodást tartotta a balkáni válság megoldása szempontjából a legideálisabbnak, s láthatóan zavarta, hogy abba a társadalmi mozgalmak is beleszólnak. Mivel a nemzeti mozgalmak mégis a realitást jelentették, a katonailag szükséges megoldás a számára nem túl rokonszenves német-osztrák-magyar közeledés kellett hogy legyen. A Bismarckkal szemben táplált antipátiája ellenére eljutott a kettős szövetség elfogadásáig, tehát Andrássy német orientációjának és a magyar liberálisok által kezdeményezett oroszellenesség kényszerű respektálásához. A szerző a teljesség igényével ismerteti az 1876 novemberében készült terjedelmes feljegyzéseket, valamint a november 23-i titkos katonai konferenciáról készült jegyzeteket, melyekből megint csak a politikai és a katonai gondolkodás ellentmondásai bontakoznak ki. A német orientáció elfogadása az ideiglenesség és az instabilitás jeleit mutatták. 1877-ben a budapesti orosz-osztrák titkos megállapodás után feléledtek Albrecht reményei a dinasztikus megegyezést illetően. Bosznia-Hercegovina okkupációjáról (a végrehajtásról) jó véleménnyel volt, nem tartotta azonban szerencsésnek azt, hogy a monarchia újabb szláv területekkel bővült. A horvátok kivételével minden szláv néptől félt, mindegyikükben a pánszláv felforgatót sejtve. Az okkupáció kérdése az olasz-osztrák rivalizálás miatt is lényeges. Albrecht nem tartotta jónak, hogy az okkupáció sorkatonaságot vont el egy esetleges olasz háború frontjairól; egy olyan ellenfélről lévén szó Olaszország esetében, amely — Albrecht tervei szerint — az egyedül legyőzhető ellenfél volt. Olaszország államkormányzatát kriptorepublikánusnak tartotta, s igen rossz véleménnyel volt róla. Mint katolikus, nem fogadhatta el a pápai állam szuverénitásának csonkítását, mint a dinasztia tagja Dél-Tirol és Isztria esetleges elvesztését. Olaszország elszigetelésének kérdése 1879 után előtérbe került katonai és politikai gondolkodásában. Az olasz fenyegetés felszámolásában is a legcélravezetőbb út a „három császár-politika" volt számára. Katonai felvonulási terveinek hátterében olyan diplomáciai bázist szeretett volna látni, amelyet Oroszország és Németország jóakaratú semlegessége alkot. Az olasz háborút 1881 végéig lehetségesnek és szükségesnek tartotta. A hármasszövetség (1882), Olaszország szövetségesként való elfogadása minden olaszellenes tervét romba döntötte. A szövetség létrehozása után sem szűnt meg az olasz „szövetséges" iránti bizalmatlanságának kinyilvánítására. Egyik fogalmazványában még az I. világháború végén realitássá vált helyzetet is megjövendölte, nem kevés politikai éleslátással: „Ebből a tényállásból következik, hogy Franciaország és Olaszország minden pillanatnyi viszálykodása s látványosan fenntartott gyűlölködése ellenére egy Németország elleni revansháborúban Olaszország Franciaország oldalán fog állni." Tefner Zoltán
