Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - "Bizánc és Közép-Európa népei a 7-13. században" (Szentpéteri József) 722

BESZÁMOLÓ 723 III. Béla uralkodása alatt válhatott, amikor zárt egésszé egyesítették a korona alsó és felső részét. Bartha Antal referátumában (A 10. századi magyar társadalom Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása c. müvének tükrében) rámutatott, hogy csak a tudós császár tevékenységére és a bizánci politika egészére vonatkozó feljegyzések szolgálhatnak magyarázatul arra a magyarok iránti nagyfokú érdeklődésre, amely a forrásban megmutatkozik. Megkérdőjelezi A. Toynbee véleményét, mely szerint a 10. századi bizánci-magyar viszony folytatása a korábbi kazár-magyar vazallusi állapotnak. A bizánci kormányzat eredménytelenül kísérletezett a magyarok vazallusi helyzetbe szorításával, ezért ez az elképzelés teljességében nem helytálló. Korai történelmünk szakértői Bíborbanszületett Konstantinra hivatkozva állítják, hogy a 10. századi magyar politikai szervezet fellazult. A törzsek nem engedelmeskedtek sem saját fejedelmeiknek, sem az Árpád-nemzetségből származó nagyfejedelmeknek. Valójában nem a politikai szervezet felbomlása, hanem történelmének olyan sajátos fázisa áll elénk a bizánci császár művéből, amikor a törzsek szövetségét veszélyeztető viszályok békés rendezésére két bírói funkciót ellátó fejedelem, a karcha és a jila (gyula) tevékenykedett a nagyfejedelem mellett. A törzsek közösen védelmezték a törzsszövetség hazáját, a szövetség egészét érintő ügyekben pedig a fejedelmek tanácsa határozott. A zsákmányoló hadjáratok engedélyezése nem tartozott a törzsszövetségi tisztségviselők hatáskörébe, a zsákmányszerzés a katonáskodó elem normális tevékenysége volt. Az előadó véleménye szerint Engels jellemzése a törzsszövetségről nem vesztett aktualitásából. Erdélyi István néhány évvel ezelőtt eredetiben is tanulmányozhatta a bécsi Kunsthistorisches Museum gyűjteményében a koraközépkori Európa kiemelkedő jelentőségű aranykincsét (Megjegyzések a nagyszentmiklósi kincsről). Vizsgálata során több olyan fontos ötvöstechnikai vonatkozású megfigyelést is tett, melyek részben eltérnek a kincs legutóbbi publikálói, László Gyula és Rácz István megállapításaitól. így például 14 aranyedény egyetlen lemezből, nyújtással készült. A kalapács- és poncnyomok önmagukban nem adtak számára lehetőséget arra (még az egyes aranyedények finomsági értékeit bevonva sem), hogy azokat jellegzetes, egységes csoportokra ossza. A legtöbb változatban jelentkező poncnyom a 2. számú korsón mutatható ki, amely kétségtelenül a kincs legszebb és legrangosabb darabja. Nem látja bizonyíthatónak azt a tételt sem, hogy a kincs lényegében két részre, egy fejedelmi és egy fejedelemasszonyi asztali készletre lenne bontható. Véleménye szerint az viszont nem kizárt, hogy a jelenlegi összetételében ismert kincsletet egy része esetleg szinkretisztikus kultikus szentély felszerelését képezhette. Román szakirodalomra hivatkozva ismét utalt arra, hogy a kincshez egykor egy bizánci aranykereszt is tartozott, melyet sokáig a munári (Arad m.) szerb kolostorban őriztek, s ahonnan állítólag már eltűnt. Megemlítette, hogy a nagyszentmiklósi kincs rovásfeliratainak besenyő írásként való értelmezése az 1983. évi szarvasi csont tűtartó avar rovásfelirata fényében ma már nem tartható. A kincsleletben vannak avar kori darabok is, de több tárgyon levő későbbi díszítőelemek inkább a szerző azon véleményét erősítik, hogy ezek együtt nem lehettek az avar kagáni kincstár részei. Gedai István „Az Árpád-kori magyar pénzverés bizánci vonatkozásai"-t vette sorra, melyek szerint a 10-11. századi magyarság pénzügyi kapcsolatai két fő irányból táplálkoztak: egyrészt a Kárpát-medence magyar honfoglalás előtti népei Bizánc érdekszférá-