Századok – 1987
BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története harmadik kötetéről (J. Ujváry Zsuzsanna) 687
698 BESZÁMOLÓ hiányérzetei: Mohács még mindig érthetetlen, hiszen előtte jó közepes magyar hadsereg volt, és a szultáni napló szerint az „igazhitűek" a lovak kantárát kézben tartva aludtak, várván a csillogó páncélosok soha be nem következett támadását. Salm gróf gyors győzelme szintén megmagyarázatlan maradt; hová lett a magyar hadsereg? Katonailag valóban óriási hátrány volt a gyalogság hiánya, de ez önmagában nem elég magyarázat. Általában a magyar hadseregről írottak is igen kétélűek: a szerzők többnyire a mindenkori magyar katonaság gyengeségeit emelik ki, s mégis ők nyerik meg a csatákat; a külföldi zsoldos kétszer annyi fizetést kap, mint egy magyar katona, de az okát nem tudjuk meg. Az sincs kiemelve, hogy a lakosság mellett a császári seregek is nagy részt vállaltak a háborúk terheiből. A török erejének kortárs megítélésénél állandó kettősség van; az egyik végletet a török legyőzhetetlen volta, a másik szélsőséget Miksa császár 1518-ban készített keresztes hadjárat-terve jelzi. A döntő fordulatot akahlenbergi csata (1683. szeptember 12.) hozza meg; ettől az időponttól kezdve az oszmán birodalom már valóban legyőzhető. Zrínyi Miklós a tervét - a magyarság önállóan, egyedül verje ki a törököt az országból - maga sem gondolhatta komolyan, inkább csak propagandisztikus célból hirdette. Zrínyi ugyan kevésbé jó politikus volt, de annál tökéletesebb katona, így tudnia kellett tervének irrealitásáról. A hanyatló török birodalommal szemben is még évekig, 1718-ig kellett harcolni ahhoz, hogy Temesvár is felszabaduljon. Fenyvesi László „A törökök berendezkedése és a hódoltsági terület élete" című hozzászólásában nagyrészt a magyarországi turkológiai kutatás historiográfiai áttekintését nyújtotta. Megemlítette az utolsó török deák munkáját, egy felsőlendvai plébános 1800-ban a muzulmánokról írott históriáját (két vaskos kötet a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában), majd a nagynevű kutatókra emlékezett: Gombocz Gyulára, Germanus Gyulára, Salamon Ferencre. &tékálló Fekete Lajosnak 1944-ben, Budapestről írt monográfiája is. Más a törökökről alkotott képünk Szekfű Gyula értelmezésében, s más a mai generáció véleménye; Szakály Ferenc és Hegyi Klára kandidátusi disszertációja egészen újat hoz, de nem kevésbé értékállók Káldy-Nagy Gyula munkái, Dávid Gézának a simontornyai defterekről írott kötete vagy Vass Elődnek a Kalocsa környéki török adóösszeírásokról szóló feldolgozása. A Magyarország története harmadik kötetében a hódoltsággal foglalkozó fejezeteket Sinkovics István és Hegyi Klára írta. Mindkettőnek sikerült olyan összképet alkotnia, amilyen összességében eddig még nem volt. Természetesen, némi hiányosság itt is előfordul; pl. kevés szó esik a rendhagyó kádihivatalokról vagy a kondomínium speciális helyzetéről. Egészen új a török birodalomról festett kép; nem elmaradott barbár, hanem Közép-Európától gyökeresen eltérő világként láttatják. Hegyi Klára már korábban is többször hangsúlyozta, hogy a török berendezkedést belülről kell szemlélni. Bánkuti Imre a függetlenségi és bújdosó mozgalmak kérdéshez kapcsolódott előadásában. Benczédi László Pauler Gyula Wesselényi-kutatásait és Angyal Dávid Thököly-életrajzát jelentősen túlhaladván, feltétlenül új képet nyújt. Bánkuti szavait idézve, a szerző munkája kiemelkedő osztályzatot érdemel. A hosszászóló véleménye szerint a kötet 1686. évi kettévágása nem csak érthetetlen, hanem a kuruc mozgalmak története sem tűri el — 1711-gyel kellett volna a korszakot zárni.
