Századok – 1987

ÁLLÁSPONTOK; VÉLEMÉNYEK - Fügedi Erik: A Mohács előtti kutatás helyzete Magyarországon 661

ÁLLÁSPONTOK, VÉLEMÉNYEK 661 a külföldi híradások; nem tartalmaznak bőséges társadalmi-gazdasági információkat, ezért fokozódott az 1526 előtti iratok jelentősége, amelyeket sajátságos magyar szóhasználattal „okleveleknek" nevezünk, függetlenül azok kiállítójától, formájától és tartalmától. A Pauler Gyula vezetésével megalakult Országos Levéltár — felismerve ezt a forrás-szegénységet — felállította a Diplomatikai gyűjteményt (DL), ez 1945-ben kereken 36 ezer 1526 előtti darabot tartalmazott. A Magyar Nemzeti Múzeum letétjeit alkotó családi levéltárak és a kisebb töredékeket egyesítő ún. törzsanyag azonban akkor sem került bele a Dl-be, amikor ezek a gyűjtemények az Országos Levéltár részévé váltak. Ez a kutatók munkáját nagyban megnehezítette, mert az áttekinthetetlenség következtében mindig fennállt az a veszély, hogy egy vagy több fontos oklevél elkerüli a figyelmet. A gyökeres változás első lépéseként 1946—1950 között Borsa Iván az elérhető összes 1526 előtti iratot — eredeti állapotuk megtartásával — beolvasztotta a Dl-be. Kiderült, hogy az Országos Levéltár 107 ezer ilyen iratot őriz. 1982-ben fejeződött be a munka második szakasza, amikor a jelenlegi Magyarország területén, de az Országos Levéltáron kívül található, valamint az utódállamok levéltáraiban őrzött 1526 előtti iratok fényképmásolatából Borsa létrehozta a Diplomatikai fényképgyűjteményt (Df.). Ez ma kereken 90 ezer darabból áll. Mindkét gyűjtemény az oklevéladók, a kiadás dátuma, továbbá az eredeti állag szerint kutatható. 1983 végén elkészült a regesztázási szabályzat is, amely a két gyűjtemény használatát számítógéppel könnyíti meg. A munka jelentőségét alig lehet túlbecsülni. Valószínű ugyan, hogy itthon vagy külföldön még újabb, ismeretlen 1526 előtti iratok kerülnek elő, de nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy ezek száma a jelenleg rendelkezésre álló anyag 1—2%-át meghaladja. Ez pedig annyit jelent, hogy végre tudjuk: 200 ezer oklevéllel rendelkezünk, ami a többszörös átírások miatt hozzávetőleg 170—180 ezer tényleges darabot jelent. Ennek a felismerésnek megvannak a maga követkeményei: a) ennyi oklevélszöveg in extenso semmiképpen sem adható ki; b) nem tartható fenn az az óhaj, hogy az egész 1526 előtti periódusra egységes forráskiadási szabályzat készüljön; c) bele kell nyugodni abba, hogy a monografikus kutatásnak továbbra is a levéltári kutatómunka lesz az egyetlen útja; a segédletek (kiadói és kronológiai mutatók, regeszták) feladata, hogy a megadott kérdésre vonatkozó oklevelek hiánytalan összegyűjtését biztosítsák. A legteljesebb elismerés mellett sem hallgatható el, hogy ezzel az 1526 előtti iratok összegyűjtése még nem fejeződött be. Régebbi forráskiadványainkban számos, az elmúlt két évszázadban működő kutató (Hevenessytől Nagy Imréig) hagyatékában sok olyan irat maradt fenn másolatban, amelynek eredetije azóta elveszett. Megoldandó feladat ezeknek a deperditáknak összegyűjtése. Ez hosszadalmas és nehéz feladat, de feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az 1526 előtti iratok teljes gyűjteménye rendelkezésre álljon. Sietve teszem hozzá, hogy a deperditák gyűjtésének megindítása a Bizottság által megoldandó kérdés, mert az Egyetemi Könyvtárban található nagy jezsuita gyűjtéseken, az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában lévő, kéziratban maradt oklevélkiadásokon kívül figyelembe kell venni az Akadémia Könyvtárában őrzött hagyatékokat és nem utolsósorban a Bizottság által készíttetett másolatokat. Ha még tekintetbe vesszük, hogy ezt a hatalmas anyagot a Dl. és Df. darabjaival kell konfrontálni, akkor világos, hogy a