Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Pritz Pál: Emlékirat és történeti valóság Hory András visszaemlékezései fényében 255
HORY ANDRÁS VISSZAEMLÉKEZÉSEIRŐL 283 Hory azon állítása a helyét, hogy Kánya csak 1938-ban döbbent rá az általa folytatott németbarát külpolitika veszedelmeire.7 5 Egyrészt azért, mert ez a külpolitika nem Kánya saját tulajdona volt, hanem a korabeli magyar uralkodó osztályok törekvése, orientációja. És amiképpen ez a külpolitika sem volt soha — még a második világháború éveiben sem — egysíkú, abszolút egyértelmű, ugyanúgy Kánya felfogását sem lehet sommásan elintézni. Számára — már csak a Hory által oly pompásan megrajzolt felsőbbrendűségi tudatából fakadóan is — a német fasizmus sohasem volt szimpatikus, amikor pedig mind világosabbá válik mániákus kizárólagosságra való törekvése, akkor Kánya egyre kesernyésebbé, töprengőbbé válik. A kisantanttal 1937 eleje óta folyó tárgyalásokat sem lehetne Hory beállítása alapján megérteni. Adós marad Hory a Kánya magatartását jellemző vonások mélyebb gyökereinek felkutatásával is. Nem szükséges az általa feltételezett fiatalkori szerelmi csalódás esetleges tényét elvitatni ahhoz, hogy egy még lényegesebb szempontra hívjuk fel a figyelmet. Arra a tényre ugyanis, amelyet Hory ugyan mellékesen említ, de a maga hatásában korántsem értelmez teljes mértékben: ti., hogy mit jelenthetett a nagyhatalmi állással rendelkező Monarchia külügyi apparátusában elfoglalt fontos állások után a megalázott, hosszú ideig elszigetelt, később is csak igen csekély mozgástérrel rendelkező trianoni Magyarország külpolitikájában fontos posztokon is szinte bénult tehetetlenségben élni. * A „harmadik erőnek" Hory sok más szempontból is tipikus képviselője. A visszaemlékezések értékét többek között az is mutatja, hogy szerzőjüknek ezen vonásai sokszor annak akarata nélkül rajzolódnak ki a kézirat lapjain. Közülük itt két dologra igyekszünk a figyelmet felhívni. A hatalomhoz való viszonya szintén nem egyedi jelenség, hanem az egész „harmadik erőre" tipikusan jellemző. Társadalmi összeköttetéseit már az 1906-os vármegyei leszavaztatása kapcsán említettük, most csupán elegendő ebből a szempontból való jelentőségére utalnunk. Nem lenne helyes, ha ezzel összefüggésben csupán a szilárd jellem hiányát, nagyfokú konformizmusát vennénk tekintetbe. Hiszen itt sokkal többről, nevezetesen arról van szó, hogy egyfelől a nagybirtok és a nagytőke, másfelől az ún. „harmadik erő" között korántsem húzódott éles határvonal; mintegy a társadalmi rétegek közötti mezsgye elmosódottsága is a minden különösebb elvi alapot nélkülöző kapcsolatépítésekre ösztönzött. Arra pedig, hogy ez a mentalitás mennyire vérévé vált, milyen torz következményekre vezetett, a diplomáciai szolgálatban való görcsös — általa híven elbeszélt7 6 — megmaradási törekvése mutat riasztó példát. Ha lettek volna világos határvonalak, amelyeket Hory a maga számára is kötelezőnek ismer el, akkor a magyar külpolitika útjából, illetve a lengyelek melletti 75 Uo. 192. 76 Uo. 133—136., 147—152.
