Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Pritz Pál: Emlékirat és történeti valóság Hory András visszaemlékezései fényében 255
256 PRITZ PÁL őrzött külügyi archívum darabjait, minden bizonnyal elismerően gondolnak vissza a Hory által készített — messze nem csupán általa aláírt — invenciózus követi jelentések sorára. Hory Andrásnak nemcsak a visszaemlékezései érdemelnek sok szempontból figyelmet, hanem személyisége, pályafutása is. Ezért, mielőtt rátérnénk tanulmányunk fő mondanivalójára — tudniillik annak elemzésére-bemutatására, hogy ez a visszaemlékezés mennyiben képes a történeti valóságot hűen megközelíteni, hol nyújt leginkább segítséget a történész számára a múlt hiteles felidézéséhez, illetve, hogy fogyatékosságai, nem csekély mérvű elhallgatásai milyen összetevőkből táplálkoznak —, részletesebben foglalkozni kell egyrészt a külügyi szolgálat személyi viszonyaival, másrészt pedig Horynak a diplomáciai munkához elvezető életútjával. A külügyi szolgálat összetétele Ismeretes, hogy a Monarchia romjain 1918 őszén megszülető független Magyarország a reá nehezedő számtalan gond között azzal a problémával is szembetalálkozott, hogy az önálló külügyi apparátusának megalkotásánál hazai előzményekre lényegében nem támaszkodhatott. Hiszen a középkori magyar állam 1526-ban bekövetkezett bukásával az önálló magyar külpolitikának is évszázadokra leáldozott. Túl távoli volt az erdélyi fejedelmek kora, Rákóczi állama, de még az 1848—1849-es forradalom és szabadságharc is oly messziről fénylett, hogy a szervezés elveire és mindennapi gyakorlatára nem lehetett hatással. A dualizmus évtizedeiben a nagyobb önállóságért folytatott küzdelem szerény eredménye lett a földművelésügyi, valamint kereskedelemügyi szaktudósítói hálózat kiépítése. Ez azt jelentette, hogy a Monarchia egyes diplomáciai képviseletei mellett a századforduló után megjelenhettek a földmüvelésügyi, illetve a kereskedelemügyi tárca megbízottjai. A formális indok az volt, hogy a közös diplomáciai képviseletek nem nyújtanak elég információt a magyar gazdasági és kereskedelmi élet számára, mindezen túl azonban e vívmány mögött magyar részről egy olyan szándék is meghúzódott, hogy a dualizmus esetleges felbomlásakor csírájában már adva legyen egy olyan személyi garnitúra, amely az önálló külügyi szolgálat magvát alkothatja.2 Ez az elképzelés ellenben nem vált valóra, az egyébként sem nagylétszámú szaktudósítói garnitúrából csak néhány fő került a polgári demokratikus forradalom időszakában a Külügyminisztérium állományába, és ugyanezt állapíthatjuk meg az ellenforradalmi korszak külügyi apparátusával kapcsolatban is. A magyar politikai közvélemény nagyobbik hányadában állandó volt az elégedetlenség a Monarchia külpolitikájával, azzal a külpolitikával, amelyre a magyar nagybirtokos osztály ugyan számottevő befolyást fejtett ki, ám amely kétségtelenül alapvetően nemzetekfeletti, elsősorban dinasztikus érdekű politika volt. A nemzeti 2 Nemeskéri Kiss Sándor: Röptében. Bp. 1940. 28—29.
