Századok – 1987
KÖZLEMÉNYEK - Baksay Zoltán: A munkanélküliség felszámolására irányuló hatósági elképzelések és intézkedések az ellenforradalmi Magyarországon 1119
MUNKANÉLKÜLISÉG AZ ELLENFORRADALMI MAGYARORSZÁGON 1127 1924 nyarán húsz évre szóló 250 millió korona kölcsönt a Népszövetségtől, és a Magyar Nemzeti Bank is kapott 4 millió font (82 millió aranykorona) kölcsönt a Bank of Englandtól, rendkívül kedvezőtlen feltételek mellett. A kormány azonban még ezt a magas kamatláb mellett felvett kölcsönt is rosszul használta fel. A stabilizáció céljára felvett kölcsön kb. 1/4-ét, 81 millió pengőt, az államháztartás hiányának fedezésére fordították. A kapott kölcsön nagyobb részét teljesen feleslegesen — a szanálástól független célokra, felét a régi tartozások esedékes törlesztésére, egy részét az államapparátus fejlesztésére, építkezésekre fordították. A kölcsönnel azonban sikerült a rendszert „szalonképessé" tenni és az antant-hatalmakkal kapcsolatot biztosítani. Ez azt jelentette, hogy a népszövetségi kölcsönnel megindult a nyugati kölcsönök áradata. A népszövetségi kölcsönt követően úgyszólván egyidejűleg több hosszú lejáratú kölcsönről folytak tárgyalások. 1925-ben megvalósult a Rimamurányi Vasmű rekonstrukciós hitele, valamint 48 vidéki város által felvett hitel. 1926 és 1929 között 38 hosszú lejáratú hitelmegállapodást kötöttek. 1924 és 1931 között összesen 1,3 milliárd pengő hosszú lejáratú hitel áramlott az országba. Ezt a hatalmas összeget is meghaladta a rövid lejáratú kölcsönök formájában 1924 és 1931 között felvett áruhitel, amelynek összege 1,7 milliárd pengőt tett ki. Ennek az összegnek kereken 40%-át az áruhitelek tették ki, s a rövid — néhány hónapos — lejárati idő miatt a fennmaradó összegek beruházás céljára történő felhasználása nem volt lehetséges. A háború előtti és az új tartozások a felgyülemlő kamatokkal együtt 193 l-ben végül is 4,3 milliárd pengőt tettek ki. A felvett kölcsönöknek több mint a felét végül is kamatfizetésre és törlesztésre fordították. A felvett kölcsönök nagyobb részét nem produktív beruházásokra fordították. A rövid lejáratú hitelek erre nem voltak alkalmasak, a hosszú lejáratú hitelek 40%-át pedig az adósságok törlesztésére fordították és közel 1/3-át a városok és megyék kapták, és ezeket az összegeket szétaprózva használták fel. A felvett hitelből 350 millió pedig a nagybirtoknak jutott, amely összeg túlnyomó részét nem produktív úton hasznosították. A termelésfejlesztés céljára fordított legnagyobb összeg, 150 milliós hitel, az iparnak jutott, de végül is ez az összeg a hosszú lejáratú hiteleknek csupán 20%-át tette ki. A munkáltatók egy részének az volt a nézete, hogy a munkanélküliség csökkentése érdekében a drágaságot és a további árdrágulást kell leküzdeni. Ezt egyes szakírók bér- és fizetésemelésekkel, valamint magas munkanélküli segélyek folyósításával kívánták megoldani. Mások a kistőkések támogatásával, önálló egzisztenciák teremtésével látták a munkanélküliséget megoldhatónak. A nagytőke képviselői a versenyképes ipar megteremtésében, az életképtelen kisüzemek megszüntetésében és külföldi olcsó kölcsönök biztosításában, a középítkezések megindításában, a külföldi áru behozatalának korlátozásában látták a kiutat a munkanélküliségből. A nagytőkések egyes képviselői a mezőgazdasági müvelés modernizációjában, a mezőgazdasági ipar széles alapokra történő kifejlesztésében, a
