Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Pándi Lajos: A Salazar-diktatúra évei (1926-1961) 1061
A SALAZAR-DIK.TATÚRA 1065 társaságok 1923-as kongresszusán elhangzott, a legégetőbb kérdéssel foglalkozó programjellegű előadásában („Az állami kiadások csökkentése") a kiadások redukálásának feltételeként és útjaként az államapparátus drákói átszervezését (létszámcsökkentését és centralizálását), valamint „depolitizálását" (bürokratizálását) jelölte meg. Mindezek alapján már korán és többször megkísérelték bevonni szakértőként a kormányokba. Sidónio Pais őrnagy átmeneti diktatúrájának ez 1918-ban még nem sikerült, az 1926-os hatalomátvétel után pedig elvállalta ugyan a pénzügyminiszterséget, de frakcióharcok pár nap alatt kibuktatták a kormányból. Az 1928. áprilisi kompromisszum értelmében a Salazar-csoport a hadsereg privilégiumainak tiszteletbentartása mellett vállalta a pénzügyi szanálást, amihez „védőernyőt" és pénzügyi teljhatalmat kapott. Salazar diktátuma szerint „az állam bevételeinek teljhatalmú őre a pénzügyminiszter, aki mindent megállapít, és akitől minden változtatás függ".3 Ebből a pozícióból hajtotta végre a Salazar-csoport a katonai diktatúra biztosította nagyfokú függetlenség és így a kísérletezés lehetősége közepette, a gazdasági világválság sokkjától és az új európai politikai tendenciáktól is befolyásolva a „békés forradalmat": a maga hosszú menetelését a hatalom felé, miközben az Új Állam (Estado Novo) képében alapvető módosítást hajtott végre az intézményrendszerben. Ennek során sikerült letörni, semlegesíteni, illetve megnyerni a különféle ellenzékeket. A „pénzügyi diktatúra" éveiben (1928—29) még mint „független szakértői gárda" kötött kompromisszumot a klérussal (a portugál egyház feje Cerejeira lett). Az „adminisztratív diktatúra" (1930—32) már a technokrácia és az elégedetlen bürokrácia egymásratalálását, egyúttal a csoport kormányzati dominanciáját jelezte. Ezekben az években sikerült megkötni a kompromisszumot az uralkodó csoportokkal is. A republikánusok hazai és emigráns erőinek széthullását 193 l-es felkelésük leverése eredményezte. A monarchisták az utolsó portugál király 1932-es londoni halála és díszes lisszaboni temetése után lojális ellenzékké váltak. E „vízválasztó" kompromisszumok után, 1932 júliusában Salazar vezetésével megalakult Portugália 1926 óta első polgári kormánya, s megkezdődött az átmeneti diktatúra alkotmányos intézményesítése. Eközben számolt le a salazarizmus két radikális ellenfelével. A munkásmozgalmat — melynek anarchoszindikalista és kommunista irányzata egyaránt „a proletariátus semlegességét" hirdette az 1926-os hatalomátvételkor — fokozatosan és szelektíven szorították ki a politikai életből. A folyamat végére az 1934. januári korporációellenes felkelésnek a munkásmozgalmat évtizedekre megbénító leverése tett pontot. Szintén 1934-ben került sor a luzitán integralizmusban gyökerező radikális — „strukturális és permanens forradalmat" hirdető „nemzeti szindikalista" — kékinges 3 Salazar, O.: A békés forradalom. Budapest, Athenaeum, 1941. 14.
