Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Pándi Lajos: A Salazar-diktatúra évei (1926-1961) 1061
1062 PÁN DI LAJOS polgárság, felsőhivatalnoki kar és főtisztek, klérus) szemben megerősödött egy új városi középosztály (értelmiségi körök, kis- és középhivatalnoki réteg a tisztikar megfelelő csoportjaival, kereskedők, középburzsoázia), nőtt az uralkodó csoportok belső megosztottsága (a nagykereskedőkkel és bankárokkal szemben a nagybirtokosok és ipari tőkések), miközben e csoportok egészükben szembekerültek a tőkés hatalmakkal. A Republikánus Pártban és a szabadkőműves társaságokban politikai erővé szerveződött városi középosztály és a hadsereg 1910-es polgári forradalma felszámolta a királyságot és a klérus gazdasági-politikai uralmát. A tőkés modernizáció gátjaként azonban fennmaradt az archaikus birtokstruktúra, az előnytelen külgazdasági kapcsolatok, a kereskedőburzsoázia érdekeit szolgáló hagyományos birodalmi struktúra. A parlamentáris intézmények rendszere szűk volt a parasztság és a munkásság integrálásához, s a hatalom részesévé vált középosztálynak is csak az érdekkifejezéshez és -ütköztetéshez volt elég ereje, az érdekei érvényesítéséhez nem. A köztársasági kormányzat a berlini konferencia 1885-ös döntésének megfelelően (hivatalosan 1922-re) befejezte gyarmati területeinek tényleges, közigazgatási megszállását, ami az országnak óriási terhet jelentett. Eközben az első világháború során Németországgal szemben védve a birodalmat, gazdaságilag szinte kiárusítani kényszerült gyarmatait, elsősorban brit monopóliumoknak. A megtartott gyarmatok erőforrásai így növekvő mértékben harmadik országokba kerültek — bár kiaknázásukat továbbra is döntően a portugál kapitalizmus gyengesége akadályozta —, a köztársaság kísérletei autonóm területek kialakítására a politikai kapcsolatokat gyengítették. A komoly szerkezeti reformok elmaradása miatt az ország száz év alatt fokozatosan elmaradt Nyugat-Európától, és — nem utolsósorban a nagybankok világháború alatti és azt követő manipulációi eredményeként — tovább mélyült a pénzügyi válság. A szerkezetileg dualista társadalomban a hagyományos uralkodó csoportok a klerikális monarchia restaurálásával kísérleteztek, az anarchoszindikalista befolyású ipari munkásság pedig radikalizálódott: a köztársaság másfél évtizede alatt lezajlott 158 általános sztrájk nemcsak a profitot veszélyeztette, de sokszor szinte megbénította a gazdaságot. Az ellentétek politikai téren elsősorban a republikanizmus-monarchizmus és az ateizmus-klerikalizmus mentén éleződtek ki. A meddő pártharcok közepette a Republikánus Párt rivalizáló frakciókra hullott, nőtt a politikusok tehetetlensége, a sztrájkokból kizárt hivatalnokréteg vásárlóerejének csökkenését már az elburjánzott korrupció sem kompenzálta. Állandósult a politikai labilitás : a köztársaság éveiben 45 kormány váltotta egymást, 8 kormányt és 4 köztársasági elnököt távolítottak el erőszakosan, 24 lázadásra és felkelésre került sor. A gazdasági-politikai bomlás fenyegető perspektívája közepette a lakosság kiábrándult „a" demokráciából. Ebben a légkörben elszaporodtak a diktatórikus kísérletek. A meddő egyensúly és a növekvő elégedetlenség tehát a parlamentáris rendszer kimerülését eredményezte.
