Századok – 1986

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Mohácstól Buda visszavívásáig (Magyarország történeti útjának nemzetközi háttere) 917/V–VI

936 PACH ZSIGMOND PÁL háború volt a legnagyobb és az utolsó az ilyen összetett jellegű konfliktusok sorában. A cseh protestáns rendek Habsburg-ellenes felkeléséből és a Protestáns Unióba, illetve Katolikus Ligába tömörült német fejedelmek szembenállásából kinőtt összeurópai konfrontáció legfőbb vonása a nyugat-európai államok egész.sorának: a protestáns Hollandiának, Dániának, Svédországnak, végül a katolikus Franciaországnak hadba szállása volt a spanyol és osztrák Habsburgok ellen. A háború kimenetele nemzetközi jelentőségű fordulatot hozott a politikában — ugyanabban az időben, amikorra a nemzetközi gazdaság fentebb vázolt fordulata is kibontakozott. A vesztfáliai béke (1648) véget vetett annak a korszaknak, amelyben Spanyolország volt Európa vezető hatalma; feltörte az immár a Bourbonokat uraló francia monarchia Habsburgbekerítését, és határait több helyütt a Rajnáig terjesztette ki; fenntartotta és elmélyítette a politikai széttagoltság állapotát a Német Birodalomban. S nem utolsósorban a vesztfáliai béke volt az, amely az osztrák Habsburg-ág egész további pályáját is jelentős mértékben meghatározta: megfosztotta attól az esélytől, hogy szilárd területi bázist biztosítson magának a Reich hagyományos országaiban, és centralizációs hatalmi törekvéseinek súlypontját kelet felé tolta át. így a bécsi udvar számára megnövekedett a Magyar Királyság jelentősége, Magyarország török uralom alatt álló területeinek visszafoglalásában való közvetlen érdekeltsége. A bécsi politikára azonban nyomasztó súllyal nehezedett a kétfrontos háború fenyegetése, és kezdeményezésre képtelenné tette. Hiszen nyugaton az 1661-ben uralomra lépő XIV. Lajos korántsem elégedett meg azokkal a területi szerzeményekkel, amelyeket a vesztfáliai béke hozott Franciaországnak, hanem megújuló fegyveres támadásokkal és az úgynevezett reuniós kamarák működtetésével további fontos pozíciókból igyekezett kiszorítani Lipót császárt, egyben minél kedvezőbb kiinduló állásokat biztosítani magának az előbb-utóbb bekövetkező nagy háborúhoz. Már az 1660-as évektől kezdve fölmerült ugyanis a spanyol Habsburg-ág kihaltának eshetősége, ami belátható időtávlatban elkerülhetetlen szükségszerűséggel vetítette előre a Habsburgok és Bourbonok megmérkőzését a világrészekre terjedő zsákmányért: a spanyol örökösödésért. Keleten ugyanakkor a századforduló óta hanyatlóban lévő oszmán hatalom az 1650—60-as években látszólag új erőre kapott, az anarchián véres kézzel felülkerekedő és további hódításokra gyürkőző Köprülünagyvezérek kormánya alatt. így hát, bár az európai hatalmi konstellációt már 1663—64-ben sem mérte fel illuzóriusan Zrínyi Miklós, amikor a török kiűzését Magyarországról — nemzetközi koalícióban és magyar fegyverek jelentős részvételével — közvetlenül elérhető közelségben látta, ennek csak két évtizeddel később érett be történelmi realitása. Ehhez az első tényezőt, mintegy az indító aktust, maga a Fényes Porta szolgáltatta azzal az újabb támadó hadjáratával, amelyet 1683-ban — a Köprülüek ambícióján is túltevő, de tehetségben tőlük elmaradó — Kara Musztafa nagyvezér vezetett Magyarországra, hogy valóra váltsa a Szulejmán óta hasztalanul áhított célt: Bécs bevételét. Az ostrom visszaverése, a török sereg súlyos veresége a császárváros falai alatt, majd a párkányi ütközetben—még nagyobb visszhangot váltott ki Európa-