Századok – 1986
Történetirodalom - Die Habsburgermonarchie 1848–1918 (Ism.: Katus László) 885/IV
886 TÖRTÉNETI IRODALOM látni, amelynek hivatása a katolikus hit védelme és előmozdítása. A hitegység megvalósítása azonban az ellenreformáció és a barokk korszakának minden erőfeszítése és látványos eredménye ellenére sem sikerült. 1910-ben a Monarchia lakosságának csak kétharmada volt római katolikus, s a katolikusok aránya az egyesült keletiek, a görög katolikusok beszámításával is csak 78% volt. A 39 millió katolikus mellett több mint 10 millió egyéb vallású élt a birodalom határai között, s a római katolikusokon kívül még öt vallási közösség létszáma meghaladta az egymilliót. A Habsburg Monarchia nemcsak etnikai, hanem vallási szempontból is Európa legtarkább, legvegyesebb összetételű országa volt. Ezt a tényt szimbolizálta az az eset, hogy midőn az első világháború előtti években egy bécsi laktanyában feleskették a közös hadsereg újoncait, az esküt 10 nyelven mondták hét felekezet tábori lelkészei jelenlétében. A kötet terjedelmének több mint a fele a római katolikusoknak van szentelve; ez érthető, hiszen ők alkották 1910-ben a lakosságnak Ausztriában 79, Magyarországon 49, Horvátországban 72%-át. A Lajtán túli római katolikus egyházzal foglalkozó fejezeteket Peter Leisching(Innsbruck), a horvát katolikusokkal foglalkozókat pedig Ivan Vitezic (Wien) írta, míg a magyarországi katolikus egyház történetének összefoglalására Moritz Csáky (Wien-Graz) vállalkozott, aki korábban egy kitűnő monográfiát írt a magyarországi kultúrharcról. Az osztrák és a magyar katolicizmus történetét feldolgozó részek és a bennük idézett gazdag bibliográfiai anyag egybevetése jól érzékelteti az osztrák és a magyar katolikus egyháztörténet-írás között a problémalátásban, a kutatás alapirányaiban és eredményeiben mutatkozó különbségeket. A magyar fejezet elsősorban és túlnyomórészt egyházpolitikai kérdésekkel foglalkozik: az egyház és állam viszonyának alakulásával, az egyházpolitikai törvényhozással, az egyház hatalmi és vagyoni helyzetével, a katolikus iskolák és alapok kérdéseivel (ahol a szerző — nézetem szerint — kissé alábecsüli a katolikus középiskolák szakmai színvonalát és oktatási teljesítményeit), valamint az új politikai katolicizmus kialakulásával. Emellett csak röviden érinti az egyház belső életét, a századelő katolikus megújulásának nem politikai jellegű aspektusait, elsősorban Giesswein Sándor és Prohászka Ottokár tevékenységének bemutatásán keresztül. A terjedelmében háromszorta bővebb osztrák tanulmány mindezen egyházpolitikai kérdések beható tárgyalása mellett külön alfejezetekben részletesen foglalkozik az egyház szervezetével, a papság szociális rétegződésével; bemutatja a társadalom különböző osztályainak és rétegeinek viszonyát a valláshoz és az egyházhoz, elemzi vallási életük sajátos vonásait és formáit. Külön fejezet foglalkozik a katolicizmuson belüli eszmei és kulturális irányzatokkal, a katolikusok tudományos, művészeti és kulturális tevékenységével, a vallási életnek a századfordulón kibontakozó elmélyülésével, fellendülésével. A tudományos kutatás Ausztriában jóval alaposabban és részletesebben feltárta már az egyház belső életének fejlődését a 19. században és a 20. század elején, mint nálunk, s ez lehetőséget nyújt arra, hogy árnyaltabban és sokoldalúbban ábrázolják azt a nagy horderejű változást, amely a katolikus egyház közéleti funkcióiban, társadalmi helyzetében és kapcsolataiban a polgárosodás és modernizálódás eredményeképpen bekövetkezett. Az osztrák katolicizmust a 19. sz. végén már kétségkívül sokkal kevésbé terhelte a feudális történeti örökség, mint a magyarországit. A kultúrharc már az 1860—70-es években lezajlott, megtörtént mind a jozefinista államegyház, mind a konkordátum örökségének felszámolása, az egyház jobban elvált az államtól, mint nálunk, s ez lehetővé tette, hogy az 1870-es évektől kezdve egyre inkább a belső szervezésre, reformra, megújulásra fordítsa erőit. A parasztságban és a kispolgárságban széles tömegbázissal rendelkező osztrák katolicizmus a századvégen érezhetően demokratizálódott, s a laikusok jelentős bevonásával nagyhatású tömegmozgalmat bontakoztatott ki, amelynek szociális reformtörekvéseit, konzervatív jellegük ellenére sem lehet tagadni. Az ehhez képest időbeli késéssel jelentkező magyarországi katolikus megújulás korántsem tudott ilyen méretű és ilyen szociális irányultságú tömegmozgalommá fejlődni: a politikai katolicizmus biztató kezdetek után hamarosan a közjogi küzdelmek vakvágányára tévedt, a keresztényszociális mozgalom pedig mindvégig szerény keretek között mozgott. A Lajtán túl a századfordulótól nyomon követhető a 20. századi európai kereszténydemokráciák irányába mutató fejlődés. Mindkét tanulmány kiemeli a katolicizmusnak a nemzeti kisbbségek életében játszott fontos szerepét. A Lajtán túl a csehek, lengyelek, szlovének és olaszok, nálunk pedig a szlovákok, németek, horvátok nemzetté válásában, nemzeti kulturális és politikai mozgalmuk szervezésében kiemelkedő helyet kaptak a katolikus egyház és klérus, valamint a katolikus intézmények és egyesületek részéről jövő ösztönzések, kezdeményezések.
