Századok – 1986
Történetirodalom - Kann Robert A.–David V. Zdenek: The peoples of the Eastern Habsburg Lands. 1526–1918 (Ism.: Niederhauser Emil) 868/IV
870 TÖRTÉNETI IRODALOM pl. elég sok tartományt jelent, ahol a szlovének még Krajnában sem voltak egyedül, bár itt többségben, nem is beszélve a többiről. A nemesi nagybirtokosok körében nem volt szlovén. Idáig minden rendben is volna, de teljesen érthetetlen ezek után a könyvnek az a megállapítása, hogy a szlovén lakta tartományok politikai elitje a tartományi patriotizmust nem tudta összekapcsolni a szlovén nacionalizmussal (213.1.). De hát miért kapcsolták volna össze? A csehek esetében volt ilyesmiről szó a nemzeti ébredés korában, de a cseh arisztokrácia jelentős része mégis eredetileg cseh származású volt, tehát ott ez a kapcsolódás érthető. Nép és territórium kettősségét nemcsak az nehezíti, hogy a népek általában vegyesen települve éltek, hanem az is, hogy pl. szlovák vonatkozásban a könyv — korabeli határ hiányában — szlovák területen a mai Szlovákiát érti, ami ugyan sehol sem kerül elő kifejtve, de nyilván egészen természetes; különösen a hódoltság korabeli harcokról szólva derül ez ki eléggé világosan. Voltaképpen ezzel függ össze a helynevek írásának kérdése is. A sorozatnak vannak erre nézve kialakult elvei, ezeket valósítják meg ebben a kötetben is. Nem kétséges, hogy egy mai amerikai olvasó számára a legelőnyösebb az, ha — néhány hagyományos kivételtől eltekintve — azokat a helységneveket olvassa, amelyeket ma is megtalálhat a térképeken. Ebből azonban óhatatlanul az következik, hogy amikor 11. József 1785-ös kerületi beosztásáról esik szó, s a 225. lapon a lábjegyzet felsorolja a kerületek székvárosait, amelyekre az akkori Magyarországot felosztották, a következő névsort kapja az olvasó: Győr, Pest, Nitra, Banská Bystrica, Kosice, Mukachevo, Timisoara, Pécs, Oradea, Zagreb. Vagyis magyar, szlovák, ukrán, román és horvát helységneveket. De ezt honnan tudhatja a mai olvasó Amerikában? A kötet az elején néhány helységnév esetében zárójelben egyéb elnevezéseket is megad, elvétve még azt is, hogy ez milyen nyelven az illető helység neve, de a legtöbb esetben ez elmarad. Ezért nem ártott volna az amúgy is elmaradhatatlan mutatóban a városnevek szövegbeli formája mellett megadni az egyéb nyelvi formákat is, a nyelv jelzésével, sőt a német forma megadásával is, ahogy ez egyébként a szövegben olykor előfordul. Az ilyen apró mozzanatok tehetnek egy munkát valóban kézikönyvvé, bevezetővé egyetemi hallgatók számára. S egyúttal a kelet-európai fejlődés bonyolult mivoltát is kellőképpen dokumentálhatnák. Két apróság: a 16—18. századi szlovákiai iratok vonatkozásában a kötet a használt nyelvet csehnek mondja, a mai szlovák nyelvészet álláspontja szerint azonban ezek az iratok a korban használatos szlovák nyelven készültek, bizonyos cseh behatással. A 18. századi jeles tudóst, A. F. Kollárt a kötet jezsuitának mondja (222. 1.), holott még a felszentelés előtt kilépett a rendből, és világi emberként volt a bécsi udvari könyvtár igazgatója. És egy tollhiba: a híres csepeli nagyüzem tulajdonosa nem két ember, Manfréd és Weiss (369. 1.), hanem csak Weiss Manfréd egymaga. És még egy, a magyar recenzens számára nagyon kínos, de el nem hagyható mozzanat. A kulturális fejezetben ugyan a magyar alfejezetek, mint említettük, az előkelő első helyet foglalják el, de ezek a legrövidebbek, és még a leszűkített tematikán belül is nagyon hiányosak. A 16. századi fejezetben szót lehetett volna ejteni pl. Bakfark Bálintról. A szobrász Ferenczy a szlovák kulturális alfejezetben fordul elő Stefan Ferenczy alakban (463.1.), igaz, azzal a megjegyzéssel, hogy tevékenysége szélesebb magyarországi aspektusban fejlődött ki. Ugyancsak egy szlovák alfejezetben szerepel a festő Ladislav Mednansky, megint azzal a megjegyzéssel, hogy nem volt különösebb nemzeti inspirációja (470.1.). De a legszomorúbb az utolsó kronológiai rész magyar alfejezete, tehát az 1848—1918 közti. Mert itt írók és költők közül felsorolásra kerül Molnár Ferenc, Ady, Móricz Zsigmond, Hatvany Lajos és Lukács György (aki egyébként három bekezdéssel alább kultúrfilozófusként is szerepel). Jókai az előző alfejezetben van, Arany Jánossal együtt. Vajda Jánost talán nem illik számon kérni, bár ha korábban Titus Brezovadki szerepel a horvátok közt, talán ez sem volna szerénytelen. De hol van Mikszáth, vagy Babits, vagy Kosztolányi? A festők közt Szinyei-Merse Pál és Rippl-Rónai József szerepel, mint a nagybányai iskola tagjai (egyikük sem volt az), és Kernstok Károly. De hol van Munkácsy, Ferenczy vagy Vaszary? Az is érthetetlen, hogy a korszak történetírói közül egyedül Hóman Bálint neve szerepel, de hol van Pauler Gyula, Szilágyi Sándor vagy Marczali Henrik (a többnyire a legfrissebb munkákat válogató bibliográfia több Marczali-munkát is említ, mert idegen nyelvűek!)? És ha Hóman igen, akkor a cseheknél miért nem kerül említésre Jaroslav Göll? (Palacky persze többször szerepel, de politikusként.) Érthetetlen ez a szűkkeblűség, annál is inkább, mert egyébként nem látszik sehol semmi elfogultság a magyarokkal (vagy bármelyik másik néppel) szemben. Mert a bevezető fejezetnek az a megjegyzése, hogy a szereplő népek sokszor konfliktusba kerültek egyik vagy másik néppel, a
