Századok – 1986

Közlemények - Gonda Imre: A restauráció hatása a Habsburg Monarchia belső helyzetére és hatalmi viszonyaira 1849 után 851/IV

852 GONDA IMRE képviselnék. E hiedelem — a kezdődő osztrák-porosz versengés időszakában, amely a német államokon belüli egyeduralom megszerzéséért indult el — igen veszélyes volt. Elsősorban azért, mert legfeljebb az egyre erősebben kibontakozó porosz állam provokálására volt alkalmas, ami az ún. olmützi punktuációkban (1850. nov. 29.) sikerült is, amennyiben — röviden szólva — nem engedték meg, hogy a hesseni válságot a poroszok „rendezzék", hanem a bajorokat bízták meg azzal a feladattal. A német hegemónia elérése szempontjából igen fontos, hogy két másik kérdésben a Schwarzenberg-kormány szintén képtelen volt eredményt elérni. Az egyik, hogy a frankfurti német nemzetgyűlés 1849. március 27-én nem Habsburg I. Ferenc Józsefet, hanem IV. Frigyes Vilmos porosz királyt választotta (290 — 248 szótöbbséggel) német császárrá, amit az utóbbi ugyan nem fogadott el (ez azonban nem változtat a tényen). A másik diplomáciai kudarc azzal érte a Habsburg Ausztriát, hogy a frankfurti nemzetgyűlés nem járult hozzá, hogy összes, nem német tartományaival együtt belépjen a Német Szövetségbe. E kudarcok — beleértve a magyarországi katonai csődöt is — egyre nagyobb mértékben szorítják a Habsburgokat a cári Oroszországgal való szövetség felé, hogy a röviddel az ezen válságok lecsillapodása után kibontakozó üj balkáni irányú külpolitikai orientációja mind nagyobb mértékben távolítsa el attól, s hogy néhány év után szembeállítsa vele. Ez utóbbi folyamatot a konzervatív tábornokok igyekeztek feltartóztatni. A Habsburg diplomácia, a porosz ellenállás miatt Németországból kiszorulva, új tájékozódásában is képtelen erélyes fellépésre, s szinte tehetetlenül nézi a segítségére „jogosan" váró cári hatalom visszaszorítását és vereségét. így Ferenc József végül is nemcsak a cár haragját váltja ki és barátságát veszti el, de aktív fellépése híján az angol és francia kormányok szövetségét sem nyeri el, amelyek hiába várták a cári hatalom balkáni és boszporuszi előnyomulásának megakadályozására irányuló harcukban Ausztria segítségét. Az 1856-os párizsi békekötés idején Ausztria teljesen kisemmizve kerül ki ebből a válságból, sőt még az általa megszállva tartott dunai fejedelemségeket is ki kellett ürítenie. Mindezen kudarcokat pedig az 1855-ös vatikáni konkordátum nem ellensúlyozhatta. Sőt ez az olaszországi tartományok fölötti uralom fenntartásában, az olasz egység létrejöttének megakadályozásában sem jelenthetett számára semmilyen segítséget — különösen a solferinói vereség után nem. Arról nem is beszélve, hogy a Poroszországgal növekvő „konfrontációban" ugyancsak nem lehetett a vatikáni sikernek jelentősége, s így később Königgrätzhez Habsburg Ausztriának már teljesen elszigetelten kellett eljutnia. A Habsburg Monarchia ismét belső birodalmi területeire szorult vissza, hatalmi tevékenységének belső feltételei egyre bonyolultabbak voltak. » * * A Habsburg Monarchia a 16. századtól kezdve nem tünékeny jelenség Európában, hanem igen határozott intézménnyé nőtte ki magát Kelet-Közép-Európa történetében. E fejlődés előfeltételei adva voltak ezen a tájon. A számos különböző nyelvet beszélő népek szomszédsága és együttélése olyan rendező elvet képviselő hatalom kibontakozását igényelte, amely eredendően feudális jellege alapján a 18—19.