Századok – 1986

Tanulmányok - Kiss Z. Géza: A földesúri birtok és a parasztföld elkülönítésének történeti útja az Ormánságban. 1767–1867 51/I

76 KISS Z. GÉZA ormánsági jobbágy pedig egyre súlyosabb válságba keveredett, mert rendre romlottak az extenzív állattartás lehetőségei, s csak a 19. század utolsó harmadában kísérletezett a félhidegvérű lótartással. Az istállózó szarvasmarha-tartás ideje ide csak a 20. századdal érkezett el. Ennek az volt az előfeltétele, hogy befejeződjenek az árvízlecsapolások, kiépüljenek az utak és vasútvonalak, s megindulhasson a szántóföldi gabona és takarmánytermelés. A legelőelkülönözések Az ormánsági nép tudatában az elkülönözés, mint a letűnő úri világ komisz gesztusa maradt meg, amely megfosztotta ezt az állattartó népet életlehetőségeitől. A nép emlékezete ugyan ezúttal is a dolgok lényegét rögzítette, de a történeti út figyelembe vétele nélkül a mai kutató nem juthat ebben a kérdésben sem a .kívánt objektivitáshoz. A kérdés szenvedély nélküli megközelítése elvárja tőlünk annak kiemelését, hogy a paraszti árutermelés és a nagybirtoküzem kialakulásának a folyamata 1767 óta, már az egykor töröktől uralt területeken is, parancsolóan halad előre, és ennek a kettős törekvésnek az eredményeként került be a liberális nemesség programjába a mindkét fél érdekeit és a termelés gyakorlati céljait egyaránt szolgáló elkülönözés gondolata. Aligha találkozhatunk olyan ormánsági elkülönözési perrel, ahol a „pártfogó tiszti főügyvéd" ne hangsúlyozná, hogy úrbéri törvényeink mind az „úrbéri összesítés és rendezés", mind pedig a legelőelkülönözés esetén a jobbágyság „alkalmas fennmaradását" tűzték ki célul. Sohasem kívánták, hogy az „.. .úri és közterhekkel majd földig lesújtott nép ... földi életének egész betsét abba helyezze, hogy az Isten adta levegőt adózás nélkül szívhassa, a földesúr pedig majorsági földjeinek mennyiségét e könnyű mód által arányon túl tágíthassa". Az elkülönözés lehetővé tételével a törvényhozók azt szerették volna elérni, hogy az „értelmesebb gazdálkodás" kibontakoztatásával az „. .. általjános gyarapodás eszközöltetvén, a jobb létével párosuló miveltség előidéztessék". Kitűnően ismerik tehát az úrbéri törvények szellemét, és tudják azt is, hogy az csak „... írott malasztként esméretes", de „a gyakorlati életben magát uralkodóvá tenni és üdvös hatását létrehozni megfeszített iparkodás mellett sem képes", sőt a kívánt haladás helyett a törvény alkalmazása során „...az általános szegénység minden attribútumaival idéztetik elő." A peres iratokat azért is érdemes forgatni, mert bennük megtalálható pontos felsorolásban mindaz a teher, amely a feudalizmus elmélyülő válsága idején az ormánsági jobbágy vállát nyomta. Megtudjuk, hogy az egyháznak járó tized és az uraságnak járó kilenced után, a jobbágy tartotta el a jegyzőt, az iskolamestert, a beszállásolt katonát, fizette a hadi- és házi adót, és csak ezután gondolhatott arra, hogy a jobbmódúaknái gyakori nagycsaládi struktúra esetén, nemegyszer tíz—tizenöt tagú családot élelmezzen és ruházzon. Arra is számítania kellett, hogy a rossz, vizes legelők