Századok – 1986
Folyóiratszemle - Szemirjaga R. I.: A fasiszta megszállási rendszer az ideiglenesen elfoglalt szovjet területeken 483/II
FOLYÓIRATSZEMLE 483 M. /. SZEMlRJAGA: A FASISZTA MEGSZÁLLÁSI RENDSZER AZ IDEIGLENESEN ELFOGLALT SZOVJET TERÜLETEKEN A szerző annak tudatában vállalkozott cikke közlésére, hogy a témával már könyvtárnyi irodalom foglalkozott, s forrásbázisa nemzetközileg is impozáns. Úgy véli azonban, hogy az eddigi szakirodalom a szovjet területek gazdasági kifosztására, a fasiszták sajátos „munkaerő-gazdálkodására" és a kíméletlen, tömeges terror feltárására koncentrált. Kevesebb figyelmet fordítottak a kutatók a német megszállás intézményi és közigazgatási rendszerének vizsgálatára, valamint a nácik ideológiai átnevelő kísérleteire és a nacionalista szembenállások szítására irányuló törekvéseire. Mint ismeretes, 1942 végéig a németek 1,8 millió km2 területet foglaltak el a Szovjetunióban, ahol korábban csaknem 90 millió ember élt, az ország lakosságának 45 százaléka. A megszállt területek adták a szovjet ipari termelés egyharmadát, itt volt a vetésterület csaknem fele, a vasútvonalak 55%-a. Kb. 25 millió ember evakuált a belső, keleti szovjet területekre, de így is mintegy 60 millió szovjet állampolgár maradt a nácik által megszállt területen. A szovjet állam, a szocialista társadalom felszámolása, az „alsóbbrendű fajok" kiirtása volt a hitleristák célja. Ennek érdekében vezették be az „új rendet", alkalmazták tömegesen a kíméletlen terrort, folytattak rablógazdálkodást, pusztították a kulturális, szellemi értékeket. Az elfoglalt területeket két nagyobb részre osztották. A front mögötti sáv, illetve a hadsereg ellátása szempontjából fontos körzetek a Wehrmacht igazgatása alá kerültek. A többi területen „polgári" közigazgatást vezettek be. A. Rosenberg irányította a „Keleti területek Minisztériumá"-t. A hódító államok közül Németország, Románia és Finnország kapott megszállt területet, Olaszország és Magyarország nem. Ukrajna német fennhatóság alatt állott. Nem az egész köztársaság területe, de mintegy 340 ezer km2, kb. 16 millió lakossal. Baltikum néven 1 észt, lett, litván és részben belorusz területeket vontak össze, mintegy 230 ezer km2 -t, 8 millió lakossal. Bialystok körzetét Kelet-Poroszországhoz csatolták. A román megszállók Transznistria néven ukrán és szovjet-moldvai területeken rendezkedtek, kb 50 ezer km2 -el gyarapítva országukat. A finn megszállás Kelet-Karéliát foglalta magába. A megszálló hatóságok az említett körzetekben „helyi" közigazgatást vezettek be. Hazatérő ' burzsoá-nacionalista emigránsokra, helybeli árulókra, kollaborálokra építették rendszerüket. Természetesen erős irányítás, ellenőrzés mellett. Felszámolták a szovjet intézményrendszert, eltérően a nyugat-európai német gyakorlattól. Különösen a baltikumi „önkormányzat" körül szerveztek nagy propagandát a németek. Az ukrán nacionalista Sz. Bandera nemzetállami kísérletét — kezdeti biztatások ellenére — nem realizálták. Ukrajnában 1943 elejétől — Sztálingrád után — próbáltak helyi önkormányzatot bevezetni — ekkor már kevés eredménnyel. Az Orosz Föderáció megszállt területei a Wehrmacht ellenőrzése alatt álltak, kivételt a Brjanszk környéki „autonóm" körzet képezett, amely azonban gyakorlatilag csak propagandacélokat szolgált. A megszállt területeken mindvégig voltak partizánok által ellenőrzött körzetek, ahol sajátos körülmények között, de funkcionált a szovjethatalom. A nyugatnémet történetírás adataira is hivatkozva közli Szemirjaga, hogy 1942-ben Belorussziában mintegy 20 ezer km2, Ukrajnában csaknem 70 ezer km2 állt a partizánok ellenőrzése alatt. 1943-ban már összesen 200 ezer km2 területen számolták fel a megszálló rendszert. A hódító németek gazdasági elképzeléseit az ún. Oldenburg-terv foglalta magába, s Göring külön utasításai alapján irányították a végrehajtást. Német adatokkal argumentálja a szerző azt az állítását, hogy a 1942 derekán kb 3/4 részben a megszállt területek biztosították az alapvető élelmiszerekből a harcoló hadsereg ellátását. A megszállók a nagyüzemeket német állami tulajdonnak nyilvánították, a kisüzemeket, műhelyeket — elsősorban a Baltikumban és a nyugati körzetekben — visszaadták egykori tulajdonosaiknak. Amíg éltek a „Blitzkrieg" remények, kevesebb gondot fordítottak az ipari potenciál kiaknázására. Később német alapossággal igyekeztek a náci hadigazdaság szolgálatába állítani ezt az ágazatot is. A kitermelő ipar és a mezőgazdaság termékeit kezdettől fogva nagy becsben tartották. A náci agrárpolitika az említett nyugati körzetekben visszaállította a földmagántulajdont. (1943-ban már 2 millió parasztgazdaság volt). A belső belorusz, ukrán és orosz területeken német állami tulajdonná nyilvánították a szovhozokat és 17'
