Századok – 1986
Folyóiratszemle - Steele Richard W.: A nagy vita: Roosevelt; a hírközlő szervek és a közelgő háború 1940–1941 481/II
FOLYÓIRATSZEMLE 481 RICHARD W. STEELE: A NAGY VITA: ROOSEVELT, A HÍRKÖZLŐ SZERVEK ÉS A KÖZELGŐ HÁBORÜ, 1940—1941 A történészek még ma sem tudják biztosan, mik voltak Roosevelt elnök szándékai Pearl Harbor előtt a háborút illetően. Azzal, hogy nyilvánosan nem kötelezte el magát, egyrészt elkerülte a tömegek heves reakcióját, másrészt nem választott egy olyan utat, amelyről aztán lehetetlen letérni — szögezi le Richard W. Steele, a San Diego State University professzora. Roosevelt a tömegtámogatást a hagyományos módszerekkel is elérhette volna: hazafias közhelyekkel, a náci kegyetlenkedések részletezésével. De az I. világháború tapasztalatai az amerikaiak jó részét kiábrándította a háborúból, ezért az elnök tudatosan keresett új megoldást, és olyan tájékoztatási propaganda stratégiával próbálta meg „eladni" a kormány álláspontját, amely korábban, a New Deal időszakában már bevált. A legtöbb minisztérium már régóta foglalkoztatott tájékoztatási szakembereket, akik a kormány feladatairól, törekvéseiről informálták a nagyközönséget. Még 1939-ben megalakult az Office of Government Reports és a Division of Information of the Office of Emergency Management. A két intézmény feladata főleg abból állt, hogy elősegítették a tömegtájékoztatási szervek könnyebb információszerzését, valamint védelmi adatokat szolgáltattak a nyilvánosság egyes csoportjainak; állami és helyi hivatalnokoknak, lapszerkesztőknek, intézmények és személyek olyan csoportjának, melyek jelentős közönségformáló szerepe lehetett. Ezek az információk pontosak és semlegesek voltak, a növekvő katonai erő bizonyításával a tömegek bizalmát igyekeztek fokozni. Olyan felvilágosításokat és adatokat szolgáltattak, melyek arról szóltak, mekkora problémával került szembe a nemzet, de hangoztatták, hogy aggodalomra nincs ok: a kormány kezében tartja az ügyeket. Az a propaganda, amely a népet az azonnali cselekvés követelésére sarkallta volna, olyan időben, amikor még az elnök sem döntött, nem volt megfelelő. Helyette arra volt szükség, amelyik az állandó készehlétet ismételgette. A kormány híreit az újságok mindig szívesen fogadták, ha másért ne, hogy kitöltsék belső oldalaikat. Az egyúttmúködést azonban meghatározta a tulajdonos politikai és ideológiai beállítottsága. Néhány kiadó még üzletet is szimatolt a dologban, és megfelelő ellenszolgáltatás reményében felajánlotta támogatását, ám a kormány elzárkózott minden megállapodástól, abban bízva, hogy az újságok enélkül is részletesen beszámolnak majd a mozgósítási akcióról. A hírközlő szervek közül a leghasznosabbnak a híradó bizonyult. 1940—1941 táján minden filmhez vetítettek egy 10 perces kísérőfilmet (hetente két ilyen készült), amely bemutatta a világpolitikai eseményeket az amerikai nézőket szemtanúvá avatva. A producerek állami szervektől kapták a híreket, s gyakorlatilag ez a függés biztosította együttműködési kedvüket. Roosevelt beszédei, főleg kandalló melletti csevegése népszerű volt a híradó nézői és a rádióhallgatók között is. Azzal, hogy a filmeseket fényszóróikkal és kameráikkal a kormánytisztviselők fontos alkalmakkor beengedték, kormányhoz hü magatartásukat biztosították. A nagy filmstúdiók is hajlandóak voltak az együttműködésre. Ez a hollywoodi stílusban beállt változást tükrözte, hiszen a 30-as években állandóan kritizálták a kormányt. Ezért Roosevelt állami támogatással létrehozott egy vállalkozást propaganda-dokumentumfilmek készítésére. 1938-ban pedig megalakította a United States Film Service-t — de ez a kísérlete hamarosan megbukott, vele együtt a kormány azon törekvése, hogy teljesen kihasználja a film nyújtotta propaganda-lehetőséget. A helyzet 1939-ben változott meg, amikor elkezdtek Amerikáról, a hazafiságról forgatni filmeket. A fordulatnak két fő oka volt: részben a közönségigény, mely Hollywoodot arra késztette, hogy vállaljon szerepet a veszélyben lévő európai demokráciák támogatásában, részben az, hogy az Igazságügyi Minisztérium 1938-ban azzal vádolta meg a 8 legnagyobb filmstúdiót, hogy megsértik a trösztellenes törvényt. Ráadásul Franciaország eleste fokozta a filmgyártók aggodalmát, így 1940 novemberében megszületett a Hollywood és a Fehér Ház közötti megegyezés. A rádióállomások együttműködése természetesebb volt, mert jobban függtek a kormánytól és ők is féltek a trösztellenes törvény alkalmazásától. Számtalan olyan különböző műfajú programot sugároztak, 17 Századok I9S6/2
