Századok – 1986

Történetirodalom - Oszvoboditel’nüe dvizsenija narodov Avsztrijszkoj imperii. Period utverzsdenija kapitalizma (Ism.: Niederhauser Emil) 453/II

454 TÖRTÉNETI IRODALOM emeli ki a fejezet, úgy látja, az 1859-es Klapka-Cuza-egyezmény közel hozta az erdélyi kérdés megoldását, a hazai ellenzék viszont nem kívánta a birodalmi keretek szétrobbantását. A horvátoknál két nemzeti ideológia állt szemben egymással, az egyik a délszláv egységet kívánta, a másik nagyhorvát megoldást, a birodalmon kívül. A szerbeknél az ausztroszláv irányzat visszaszorult, és a fejedelemség vált a mozgalom fókuszává. A többi nemzet mozgalmával ellentétben a szerbeknél a hetvenes években nem apály, hanem éppen a mozgalom fellendülése következett be. A szlovákoknál a nemzeti követelésekkel megelégedő régi iskola és a szociális kérdéseket bolygató új iskola állt egymással szemben. A románok Erdély különállásának fenntartását szorgalmazták, az 1863—64-es erdélyi országgyűlésen többségben is voltak (itt meg kellett volna magyarázni, hogyan jött létre ez a többség). A lengyelek az állam helyreállítását Habsburg-vezetés alatt képzelték el, addig is a birodalmon belüli autonómiát igényelték. Az ukránok közt egy ideig még erös volt az oroszbarát irányzat, az ettől elkülönülő ukranolil áramlat a nemzeti mozzanatot fontosabbnak tekintette a szociálisnál. Külön alfejezetben tárgyalják a szerzők a forradalmi demokratikus csoportokat, de ez Svetozar Markovicot, a horvát jogpártot és Ivan Franko ukrán irányzatát jelenti csupán. A negyedik fejezet, az előzőtől nem mindig világosan elhatárolható módon, a nemzeti mozgalmak ideológiai alapjait és a forradalmi erők egységének a kérdését tárgyalja. A polgári áramlatok mind a Habsburgokkal történő kiegyezést szorgalmazták, az uralkodó mindenfelé a nemzeti egységet hirdető liberalizmus volt. A birodalom föderatív átalakítására 1867 előtt számos terv született, végül azonban a vezető osztályok gazdasági és politikai ereje döntötte el a megvalósulás formáját. A nemzeti szabadságmozgalmak ezekben a tervekben nem fértek el, bár ekkor még nem kívánták a teljes önállóságot és 1865-ig a legtöbben a legerősebb magyar mozgalommal rokonszenveztek. Az 1867-es rendszerben végűi is a nemzeti jogokért vívott mindennapos harc vált az uralkodóvá. A nemességgel nem rendelkező népek nem érhettek el autonómiát és területi egységet, csak a horvátok és lengyelek, korlátozott mértékben. A radikálisok szuverén államokat akartak, a radikális nacionalisták is, de mindenhol kisebbségben voltak. A történeti jogokat felsorakoztató érvelés sokszor egészen ellentétes célok szolgálatában állt. A hatvanas évektől kezdve a szerb és a horvát mozgalom mutatott radikalizálódást, de 1867 előtt másoknál is valamelyik külföldi hatalomra való támaszkodás is szóba került. A forradalmi együttműködés azonban nem valósult meg, bár képviselői még a nemzetközi forradalmi mozgalomhoz is hajlandók voltak közeledni. A szlávok közti együttműködés elsősorban az orosz orientációt jelentette, de nem a beolvadás programját, a délszlávok csak kulturális együttműködésre voltak hajlandóak, a szlovénok és a szlovákok esetében erős a szlávizmus, a lengyeleknél viszont csak az ausztroszláv programmal találkozunk. A cári Oroszországgal történő egyesülést csak nagyon kevésszámú pánszláv kívánta. Az orosz segítséget többnyire vagy az Ausztrián belüli kedvezőbb helyzet megszerzése, vagy a teljes függetlenség érdekében vették számításba, de mindig a hivatalos Oroszországgal tartottak fenn kapcsolatot, és nem vették észre, hogy ez egyáltalában nem kiván Ausztria ellen fellépni. Az 1863-as lengyel felkelés értékelése vízválasztónak bizonyult az egyes áramlatok közt. Az olasz egységet minden mozgalom helyeselte, a német egység kérdésében már megoszlottak. összegezve, a könyv úgy látja, a függetlenségi törekvések nem a legfejlettebb nemzeteknél voltak a legerősebbek, hanem éppen a hátrányos helyzetben lévőknél, ha volt a birodalmon kívül saját államuk. A mozgalom tömeges volta viszont egyértelműen a fejlettségi szinttel állt szoros korrelációban. Végül is nem volt egységes forradalmi mozgalom, amely kikényszeríthette volna a burzsoá-demokratikus forradalom befejezését. A liberalizmus nem volt olyan gyenge, mint a korabeli Oroszországban, ezért tudott eredményesen harcolni az abszolutizmus ellen. A demokratikus átalakulás előfeltétele az volt, hogy a nemzeti elnyomás rendszere szűnjön meg. A megoldásnak ekkor még két alternatívája állt fenn: vagy a demokratizálódás révén a belső átalakulás, a birodalom keretein belül, vagy ezeknek a kereteknek a szétrombolása és a teljes nemzeti szuverénitás. A demokratikus átalakulás fontosabb volt a nemzeti igények megoldásánál. Csakhogy a reformista áramlat erősebb volt a forradalminál, a belső demokratizálódás útja ezzel lezárult, később is, ez pedig egyre inkább növelte a másik alternatíva bekövetkeztének a valószínűségét. Az ötödik fejezet a nemzeti mozgalmak formáit és nemzetközi kapcsolatai tárgyalja. A formák között első helyen a forradalmi szervezkedéseket, fellépéseket és nemzeti háborúkat sorolják fel a szerzők, azután az emigrációt, ennek forradalmi változatait; a magyar emigráció vonatkozásában azt emelik ki, hogy